Wolf's Rain-Toboe emlékére

Quent Yaiden nyöszörögve ült a magányos sík pusztályán. Torkából rekedtes köhögés tört elő, amint fáradtan a földre esett vértől átázott ruhájával. Szemei álmos nyugalommal pihentek, mire elgyengült testével oldalra pillantott, amint vékony, halk hang lobbant fel a gyászosan hallgatag levegőben:
-Apa...
Toboe remegve állt fel. Bizonytalan lépteinél vér fröcsögött le a földre, forrón pöttyözve nyomán, amin sántítva az öreg fele lépkedett álmos arcával, mely sápadt fakósággal nézett rá, vörösségtől maszatosan:
-Apa...
A fiú lépései fáradtan kopogtak a földön, csillogó foltokat húzva:
-Sajnálom...-lihegte-Én...
-Én voltam az első...aki rád lőtt...-buggyant elő száraz ajkai mögül rekedt hangja.
-Megírétem Bluenak...-nyöszörögte elmúló lényével, miközben tovább lépkedett.
A hó lassú, gyengéd pelyhekben derengett a levegőben, gyászosan pettyezve és némán suhogva a két alak körül.
-...hogy megvédelek...-suttogta Toboe-De elbuktam...-nézett bele a semmibe fakuló, ártatlan szemeivel-Sajnálom...Bárcsak...életed végiéig melletted maradhattam volna...ahogy Blue akarta...-esett hirtelen térdre, de még így is, mozgásra kényszerítva fáradó testét, lassú vércsíkot húzva tolta magát lihegve Quenthez farkassá alakulva-Bárcsak mind együtt mehetnénk a Paradicsomba.
Toboe nagy nehezen, lihegve odaért céljához és elgyengülten a férfi dermedt kezére ejtette le magát, mert már nem bírta, majd gyengéden és szelíden felsóhajtott derengő suttogásával:
-Kérlek...engedd meg hogy itt aludjak...
A férfi döbbenten ránézett az állatra és megsimogatta kezeivel a sovány hópelyhek pöttyei mögött. Toboe dermedten a végtelenbe nézett bágyadt szemeivel, mik álmos megnyugvással megmozdultak, majd lassan becsukódtak...
Vakító helyen járt, ahol a fű zöldesen sugárzott, ahol az apró Mama kötögetett kis kendőjével a fején, mellette a frissen sült cipókat tartva, miközben ráncos, öreg kezeivel megsimogatta, amint nyugodtan és békésen ölébe hajtotta fejét...
-Értem már...-simogatta Quent a farkast, miközben egy homályos emlék lobbant fel elméjébe.
Egyedül feküdt a hóban, mikor érezte, hogy valaki melléje fekszik, szorosan, felmelegítve didergő testét, megmentve a biztos fagyhalál agyaraitól meleg bundájával, miközben szerető nyelvével felnyalta sós könnyeit, mik csukott szemeiből buggyantak elő...
-Látom már...-kezdtek derengeni a szemei-Te voltál...-azzal kezével szorosan átölelte Toboét-Hát te voltál...-hebegte elérzékenyülve, miközben elhidegedő bőrén forrón végigfolyt egy ezüstös könnycsepp.
-TOBOE! TOBOE!-érkezett meg üvöltözve Tsume Kiba és Cheza társaságában, és mérgesen rángatni kezdte a farkas mozdulatlan testét erős, kétségbeesett kezeivel. Ám Toboe nem akart felébredni...
-Idióta...-esett térdre a férfi elcsukló hangjával.
Cheza gyengéden simogatta Toboét, miközben vörös szemeiből lassú könnyek fröccsentek alá a földre, melyek édes nedvéből zöldellő növényszál tekergett elő és vált csilingelő csillagporrá, amint a lány bőréhez ért.
Cheza felkelt és hátat fordított, miközben döbbent üvöltések közepette megérkezett Blue és Hige is.
-Apa!
-TOBOE!
Blue megállt és elkerekedett, nedvesedő szemeivel remegve előre tett egy lépés, miután megállt a ziháló futás után:
-Apa...
Hige elsápadt arccal Toboéra és az öregemberre nézett, miközben száraz ajkai mögül meglepett és remegő suttogás süvített elő:
-Ez nem lehet...miért?
Blue lasú, fájdalmas léptekkel a Toboét ölelő férfi elé roskadt és kíntól elkerekedett szemekkel ránézett. Yaiden mozdulatlan, nyugodt arca hirtelen megmozdult és szelíd tekintetével a lányra nézett.
-Apa...-remegett a lány kék tekintete.
Quent álmos szemei megakadtak Bluen, melyekből lassan kihúnyt az élet fénye, majd kifakulva sötétté váltak.
-Mr. Yaiden...-álltak meg döbbent kínnal Hubb kopogó léptei, amint könnyektől fuldokolva térdre rogyott és remegő sóhajaival tette sóssá a levegőt:-Miért? Miért kellett ennek megtörténnie?
Kiba szomorúan lehajolt:
-Toboe...
A szemek nem maradtak szárazon. A könnyek terméketlen pusztasággá tették a száraz talajt sós buborékukkal, amint elkeseredetten csillantak elő a bánattól eltorzult tekintetekből, bukott csillagokként a mélybe gyöngyözve.
Gyászony farkasvonyítások hasították fel a levegőt éles és fájdalmas kórusként ömölve szét a táncoló hópelyhek sovány függönye mögött, összeolvadva Cheza suttogó énekével, mely búcsúzó derengéssel csilingelt...

-Menjetek csak...Még beszélni akarok a törpével...-suttogta Tsume, ki magába roskadva ült háttal a bánkódó társaságnak majd büszke elégedettséggel az „alvó” farkas mellé guggolt:
-Tudod...Egész megnőttél. Mikor először találkoztam veled, még csak egy vézna kölyök voltál.Tudom, akkor még mindennél jobban szeretted az embereket, de én...Nem, talán sosem értettem semmit. De én, figyelsz, Toboe? Egyszer a forradásomról kérdeztél. Hogy honnan szereztem. Ez a bűnöm jele. Cserbe hagytam a falkatársaimat, és elfutottam, míg őket megölték. És elhagytam a falkám. Nem kellettek barátok. Sosem bíztam bennük. Mindig elárultam a körülöttem lévőket. Amíg veletek nem találkoztam. El akartalak vinni a Paradicsomba. Csak miattad jöttem el idáig.
-Tsume! Menjün együtt!-harsogta a vidám gyerekhang-Én bízom benned Tsume! Nem nyafogok többé.
-Igen, Tudom.-folyt végig arcán egy elfojtani akart, de mégis, felcsillanó könnycsepp-Tudom...
Tsume lassan felállt:
-Öreg, vigyázz a törpére a kedvemért...



Ég veled...

Vége