Egy apró blogbejegyzés -2. fejezet
Iwiiiii 2007.04.05. 09:16
A folytatás elkerülhetetlen volt. Iwiiiii újra összefutott egy ismerőssel. Most is saját maga meséli el a történetet zseniális pontossággal és átéléssel, mintha valóban megtörtént volna az esemény...az olvasó akaratlanul is elhiszi az egészet:)
2. fejezet - Csütörtök
Walking on the sun
A cím megfelel, csak a hőmérséklet lehetne mondjuk 10-15 Celsius
fokkal több.
Szóval várhattam volna 10 percet a buszra, de én türelmetlen vagyok
(nem csak akkor voltam az) és szép is volt az idő.
Leszálltam a 82-esről, megigazítottam a kabátomat, a gombokat ismét
begomboltam (asszem végre meg kéne varrnom, hogy ne gombolódjon
ki ^^), hajamat oldalra rendeztem (aztán a szél gyorsan összefújta),
kicsit a sálamon is igazítottam és go-ztam haza. A lila sálat húzkodva
eszembe jutott barátnőm, aki mindig szólt / or szó nélkül megigazította
a sálamat és akkor még rám mondják, hogy NÉHA olyan anyáskodó
vagyok, úgy tűnik nem én vagyok az egyedüli, aki figyel az ilyen
részletekre! XD
Kb. 2-3 hét telhetett el azóta, hogy farkasokkal találkoztam (Fairy,
remélem, te nem futottál össze senkivel sem! :D max. az
autószerelőkkel), de akárhányszor sétálva mentem haza, mindig
bámultam az erdőt, hátha látok valamit vagy valakit (Juhúúúúúú, épp
Franz Ferdinand-ot hallgatok *rázza a fejét az ütemre és vigyorog, mint
a tejbetök*), de Murphy (???) törvénye, hogy amikor akarod, akkor
úgyse valósul meg, és mikor nem számítasz rá, hopp megtörténik- ezt
a törvényszerűséget bizonyítom most be nektek! (mint valami fizika
vagy matektanár, és akkor bizonyítsuk be, hogy X és Y bla, bla, bla,
bla...)
Szóval, felvéve a történet fonalát (nem Ariadneét!) épp hazafelé
sétáltam, Stereomilket dúdoltam magamban, közben filmszerűen
pörögtek az új ficcem jelenetei a fejemben, (csak azt is le kéne írnom!)
teljesen elgondolkozva haladtam az úttest jobb szélén (mivel nincs
járda) és néztem ki a fejemből. Egy autó húzott el mellettem
kicsit lejjebb, szal már az úttest mellett mentem. GYŰLÖLÖM EZT!
Mindig olyan érzésem van ilyenkor, hogy tutira elütnek. De ha ez nem
lett volna elég, szemből is jött egy autó, egy bazi nagy teherautó! (és
még csodálkozok, hogy-hogy nem kátyús az utca???) Egyre közeledett
és közeledett.
Így ismételten lehúzódtam az útról és farkasszemet néztem az
autólámpákkal, amik felém villogtak, még mindig, és még mindig.
-Vigyázz!- hallottam egy hangot és a következő pillanatban (a
másodpercek töredéke alatt történt mindez) nyomást éreztem a
karomon, az oldalamon és nekivágódtam valaminek, ami felszisszent,
ahogy az utcasarki ház drótkerítéséhez nyomtam (közben a teherautó
szépen elhúzott.)
Mit ne mondjak, kellett némi idő, hogy felfogjam mi történik. Még
mindig kábultan álltam, mikor valaki megmozdított és megkérdezte,
hogy:
- Jól vagy?
- Mi? - léptem arrébb és hátrafordultam, ennyi sokk-élményt egy
napra igazából nem reméltem - Tsume? Te meg mit keresel itt? Ez,
lehetetlen, tényleg te vagy az?
- Igen - hangzott a kicsit mogorva, tömör válasz.
- Ez, ez - pislogtam - ez annyira abszurd. Toboe hol van?
- Valahol az erdőben, de EZ miért abszurd?
- Mert , vettem egy nagy levegőt, felkészülve, hogy úgy le leszek oltva,
mint még soha , te nem létezel. Csak egy anime-hős vagy, és, izé,
bocsi, de te kérdezted - vörösödtem el.
- Nem létezek? - nézett végig magán - tévedsz, itt állok - állapította
meg tárgyilagosan, ami következtében még hülyébben éreztem
magam.
De ez akkor sem létezik! Nagykedvenc anime-pasim itt áll mellettem én
megzakkantam, mint Zakkant. (ha-ha, szóvicc :P) megpróbáltam
kikergetni a baromságokat a fejemből és elfogadni a tényt, hogy nem
kezelhetem úgy, mint egy rossz viccet.
- Aham - bólintottam és a világ minden kincséért sem (na jó, azért
talán) néztem rá. Helyette a kabátomat fürkésztem és észrevettem,
hogy lyukas az ujja. - Ez meg? - pánikoltam - anyuék ki fognak nyírni!
Te voltál? - szegeztem neki a kérdést , elfeledve előző fogadalmam
az arcába nézve. (Oh, azok a szemek! *pirul*)
- Bocs, másképp nem tudtalak volna megmenteni.
- Megmenteni? Tényleg, az autó, Jézusom - suttogtam -majdnem
elütöttek!
- Majdnem - sóhajtotta lemondó pillantással nézve engem - de most
már jól vagy, nem?
- A sokk és a szívroham után persze, simán -csattantam fel , de a
kabátom- hogy lehet ez? Miért pont én? - váltam hisztérikussá, aztán
észbekaptam, hogy nem lehetek valami bizalomgerjesztő látvány, így
egy újabb nagylevegő után kiböktem az első értelmes kérdésem - és
te jól vagy?
- Igen - nézett a kerítésre helyettem. (direkt kerülte a szemkontaktust
XD ezek a szavak.)
- Ki kéne tisztítani és elmenni tetanuszért, vérmérgezés lehet a vége -
jegyeztem meg a karján lévő vágásra pillantva.
- Túl fogom élni, nem kell orvos - felelte szokásos büszke, mély
hangján.
- A berozsdásodott szögesdrót veszélyes és egyébéknt is, mire mész a
büszkeségeddel, ha már halott leszel? Hjaj, túlságosan ismerlek.
Gyere! - indultam el.
- Hova?
- Te tényleg nem tudod, hogy hova megyünk? A történetek
többségében ilyenkor a csaj felajánlja, hogy majd ő meggyógyítja a
csávót. Aztán lesz ami lesz. - vontam vállat a fantáziájára bízva a
mondat befejezését.
- Mondtam, nincs szükségem segítségre - próbált hidegnek és nagyon
machos, kemény férfinek látszani (sikerült neki :))
- A temetésedre majd hívj meg! - intettem egy pá-t, hátra sem nézve
és közben erőteljesen szidtam magam, hogy miért hagyom elúszni a
lehetőséget.
De könyörgöm, a kezdetek óta tudom, hogy ami a vásznon tetszik, azt
a valóságban lehet, hogy képtelen lennék elviselni. PL.: na jó, hagyjuk
ezt, túl sok van.
A kapu előtt a táskámban kotorásztam a kulcscsomóm után, mivel senki
sem volt otthon. Amikor meghallottam a cipőkopogást diadalittasan
elvigyorodtam. Úúúúúúúúúúúúúgy tudtam, hogy utánam fog jönni.
(Yeah! *a levegőbe bokszol) Alig bírtam ki, hogy ne kezdjek el
dumálni, szal csendben beengedtem, lecuccoltam, elvégeztem a
fontos teendőimet (cicóóóók =^.^=) és előkerestem a fertőtlenítő
folyadékot.. a Betadine-t (jól írtam? ^^) és elolvastam a használati
utasítást. Közben Tsume kényelmesen helyet foglalt a nappaliban. Egy
pohár narancslevet nyomtam a kezébe.
- Tej vagy víz van még - tettem hozzá és visszamentem a konyhába
elkészíteni az oldatot a leírás szerint.
- Kössz - itta meg egy húzásra.
- Nincsmit - hoztam egy vattadarabot és leültem mellé. - Mutasd a
karod!
A vattát belemártottam a barna lébe és aztán a sebet kezdtem el
törölgetni. Próbáltam nem gondolni semmire, főleg nem ara, hogy
pillanatokon belül paradicsomszínű lesz az arcom, ha akarom, ha nem.
(most ugrok, mert gondolom, nem vagytok kíváncsiak a csöpögős
kommentárjaimra)
Miután végeztem be is kötöztem a sebet (tisztára, mint valami nővérke
XD , pedig sohasem akartam orvosi pályára menni)
- Kész is, de tetanusz sem ártana.
- Ez elég lesz, kössz. - nézte a kötést, majd visszahúzta a felsője
ujját.
- Nincsmit, kvittek vagyunk. Te is megmentettél, én is, mondtam már,
hogy köszönöm? - nevettem zavartan.
- Lehet - vonta meg vállait - most megyek. Szia - állt fel és indult a
kijárat felé.
- Várj már! Szeretnék kérni valamit. - tudtam, hogy egy
újabb "legyünk_barátok"-szálat nyiszálok szét, ha folytatom a
mondókámat.
Kérdőn nézett rám.
- Szóval - vettem nagylevegőt és végül folytattam - nem kaphatok
tőled valami emléket? Hogy ez nem álom, hogy be tudjam bizonyítani,
hogy valós személy vagy?
- Mire gondolsz?
- Mittudomén. Valami apróságra.
Gondolkozott picit, majd közelebb lépett és...
Aki tudni akarja, hogy mi lett a vége, annak talán elmesélem,
talán.
A nap további részében semmi érdekes nem történt (a délutánt azt
semmivel sem lehetett volna überelni). Más nincs, így
búcsúzkodom.
Sayonara!
u.i.: a párbeszédeket nem pontos idézések alapján írtam le! ^^
|