Egy apró blogbejegyzés
Iwiiiii 2007.04.04. 13:53
Ma már mindenki írhat kedvenc szereplőivel és önmagával történetet,
akkor ÉN ki ne maradjak a sorból. :D (a sztori megtörtént eseményeken
alapul) Iwiiiii
1. fejezet - Hétfő
A buszon nyomorogtam a tömegben, kivörösödve, pihegve, borzalmas
hajjal, miután egy újabb fárasztó hétfői napon és tesiórán voltam túl.
Szerencsére ma barátnőmmel sétáltam a buszmegállóhoz, és ez mindig
azzal járt, hogy kicsit lassabban sétáltunk, hiszen alig látjuk egymást a
különböző órák miatt, és alig tudunk beszélgetni. (na igen, a nagy
pletykafészkek :P) Az a kevéske idő kellett, mint mindig ahhoz, hogy
lekéssem a 182-es buszt.
Így várhattam a 82-esre. Közben 2percenként néztem a telómon az
időt és számolgattam, hogy a 84-es busz, ha 15:22-kor megy, akkor
elérem-e még. Még szép, hogy amikor már a Nemes utcánál dekkoltunk
a lámpánál a busszal, akkor kanyarodott be elénk nagy robajjal a 84-
es. (Pfh) Így amikor felszabadult egy üres hely, elfoglaltam és a
végállomásig utaztam. Onnan negyed órára, azaz 1,2 km-re lakom. (ha
most azt hiszitek, hogy az milyen nagy távolság és szegény én,
megsúgom, tévedtek :)) További pechem az volt, hogy nem
találkoztam senkivel sem, akit magammal rángathattam volna, hogy
kísérjen el "hosszú" utamon és ne unatkozzak, amíg sétálok. Bár
végülis nem unatkoztam.
Szóval, amikor megyek haza, egy kisebb erdő mellett szoktam elsétálni.
Ebben nincs semmi különös, néha ki van téve, hogy veszettség elleni
izébigyókat raktak ki és VIGYÁZAT + szeméttel (Csak a szemét ember
szemetel! (volt biosz tanárom), illetve a sarki (nem, nem fűszeres :D)
autószerelőhöz váró kocsikkal. Néhanapján feltűnik egy-két kutya is,
akiket miután félve végig mérek, veszek egy nagy levegőt, határozott
képet vágok, és amilyen gyorsan csak tudok, befordulok az első utcán
jobbra és lehagyom őket.
Miután nekem az az elméletem, hogy "A kedd sohasem lehet jó nap",
lehet, hogy időzavarom volt, mert ugye, 8 óra, ráadásul az uccsó tesi,
tömeg a buszon, lekéstem a 84-est, holnap KEDD és még KUTYÁKKAL
is összefutottam. (pfh pfh pfh) Ráadásul 2-vel. Végülis egész
aranyosnak tűntek, csak ne lettek volna olyan
nagyok. :S
De, most térjünk vissza a történésekhez és ne álljunk le, hogy kinek
melyik a kedvenc kutyafajtája (nekem a Husky ^^) és milyeneket tart
otthon (én csak 3 cicát) és miért is olyan édiiiiik és ariiiiik és cukiiiiik
(cuki, cuki vagyok sá-lá-lá-lá-lá-lá-lá*énekel*) és okosak és az ember
legjobb spanjai (barátai).
Az egyik, (a nagyobb) egy szürkés bundájú, fogalmam sincs, hogy
milyen fajtájú kutya volt. Amikor egyre többet pislogtam felé,
észrevettem, hogy olyan, "Mintha egy farkas lenne" de
Magyarországon nem élnek vadon farkasok, így kizárt, hogy ez az
legyen, vertem ki a fejemből a gondolatot. Közben a kisebb, amelyik
barna színű volt egyre közelebb kószált hozzám. Már kezdtem idegessé
válni mikor ismételten egy érdekes dolgot vettem észre. A barnának a
lába be volt kötve, vagy valami izé volt rajta. Mikor egyre közelebb ért,
már jól láttam: fémperecek voltak azok. Majd hanyatt estem a
döbbenettől. Karperecek? Barna? Farkas? Ez nem létezik ez, Ivi te
tisztára elmebeteg vagy... nyugtatgattam magam, hogy csak
képzelődöm, rosszabb, mint Ashikaga" neee" ilyen tényleg nem
létezik" Toboe? Akkor a másik" sápadtam el és kikerekedett
szemekkel álltam egy helyben.
A barna egyre közelebb merészkedett hozzám, mígnem a társa
rámorgott. Az meghunyászkodva, füleit lelapítva hátrált tőlem egy
kicsit.
- Nyugi - szóltam, a helyzethet képest nyugodtan, félhangosan a
szürkére pillantva és közelebb léptem a barnához. Kinyújtottam
óvatosan felé a kezem, hogy megérezze a szagomat és lássa is, hogy
hozzá akarok érni, és nem bántom és stb. Közben gondolatban erősem
szidtam magam: -Én tisztára elmebeteg vagyok lehet, hogy veszett
és én meg akarom simogatni?
A Kutya kicsit felélénkült és magabiztosabban lépett elém. Leült és
értelmes szemeivel rám pillantott.
- Ki vagy? - mosolyogtam rá, miközben tudtam, hogy úgysem fog
válaszolni, bár én ettől függetlenül jól elbeszélgethetek vele. - Ismerek
egy farkast, aki olyan, mint te - mondtam tovább a magamét - Vajon
mi lehet a neved? Gondolom, ha kitalálnék egyet, kiderülne, mint
általában, hogy valami totálisan más nevet aggattak rád a gazdáid.
Egyébként azt a farkast Toboenek hívták, egy mesében szerepelt.
Vagyis anime volt, de ezt gondolom, úgysem értenéd, ha elkezdeném
magyarázni - gondolkodtam el szórakozottan mosolyogva, mikor
észrevettem, hogy a szürke eltűnt - nem tudod, hogy hova lett a
társad?
A barna is körbenézett, mintha megértett volna és szimatolni kezdett.
Aztán az erdő felé nézett.
- Aha, tehát visszament. Neki is van neve? Ő is hasonlít egy farkasra.
- Honnan tudod a kölyök nevét? - hallottam egy mély, rideg hangot
mögülem, amitől enyhén szólva is halálra rémültem. A hozzá tartozó
alak pár pillanat múlva láthatóvá is vált, ahogy befordult az
utcába.
Nagyon kevés kellett ahhoz, hogy fel ne
sikítsak.
- Jézusom. - suttogtam elhaló hangon a döbbenettől - te meg... -
mértem végig a férfit, akit már annyiszor láttam a monitoron, akiről
annyiszor álmodoztam, hogy egyszer milyen lenne, ha élőben is
összefuthatnék vele, ha valós személy lenne és erre fel- ITT VAN!
Szemeimmel végigfutottam tetőtől-talpig, az őszes haján, ami hátul
össze volt fogva, az arany fülbevalóin, a felsőjén, a csatos mellényén,
amiből kockás hasa kilátszott, le egészen a csípő bőrnadrágjáig.
megakadtak a hatalmas kereszt alakú hegen, és egyszerűen képtelen
voltam levenni tekintetemet róla. -Te? Ez lehetetlen. Tsume? -
emeltem fel egyik szemöldökömet, ezzel hatásosabb volt a
hitetlenkedő arckifejezésem.
Közben a barna is átváltozhatott, és most egy fiatal barna hajú, vörös
inges, keki nadrágot és fekete bakancsot viselő fiú állt
mellettem.
- Honnan tudod a nevünket? - kérdezte most ő, viszont hangja
kedvesen, barátságosan csengett.
- Mondom. - fordultam felé és ismételten alig bírtam hinni a
szememnek - egy anime-ben, egy japán rajzfilmben voltatok. (gomen,
hogy ilyeneket írok, tudom az anime-nek más a definíciója) Tehát ti
vagytok azok? - mondtam magamnak halkan az utolsó mondatot, egy
pillanatra lehajtva fejem, hogy megnyugodjak és elmúljon az a
forróság, amit az arcomon éreztem. Egy csöppet sem voltam
zavarban (mint egy paradicsom)
Mikor felnéztem csodák csodájára eltűntek. Leesett állal (nem szó
szerint) álltam és még mindig alig fogtam fel, hogy most mégis mi van.
Gyorsan körbenéztem, hogy merre mehettek, de semmi nyomuk nem
volt már.
Ezután még mindig kábultan, sőt! kicsit remegve mentem hazafelé. Az
elmúlt percek történéseit idézgettem újra és újra, kerestem az apró
figyelmen kívül hagyott részleteket, megpróbáltam azt a két ismerős
arcot és hangot örökre az eszembe vésni. Tsume és Toboe- ez
lehetetlen- de mégis, láttam őket, nem álmodtam, nem
álmodhattam!- győzködtem magam.
Óriási szerencsémre senkivel sem találkoztam útközben. Mit gondoltak
volna rólam?
Este pedig, ha elmondom ezt másoknak, vajon mit fognak gondolni
rólam?
Bele sem mertem gondolni.
|