|
Blue eyes- Kék szemek
Fehér 2007.03.13. 12:52
 Miután elszakadt Quenttől Blue magányosan kóborolt egy sivár városban, az új tudattal, hogy milyen vér folyik ereiben. Nyugodt, merengő perceit egy tragédia szakítja meg, amint a közelben tanyázó falka két kölyke árván marad Jaguara felbukkanó erői miatt. A fiatal farkaslánynak meg kell védenie a kicsiket a közeledő hóvihartól, a végzettől és a gyilkos robotok golyóitól, mindeközben az animéből sosem látott jelenetek egészítik ki az eredetit és fonják egybe a fanficcel, amint Jaguara látogatást tesz egy régi rokonánál...
Kék szemek
Egy nő halk lépteinek kopogása visszhangzott a kietlen sikátor vizes, mocskos utcájának útvesztője közt harsogva. Kecses bőrzsizmája magányosan mélyedt bele a barnás sárba, miközben vörös sálja szelíd rebbenéssel lengett meg a kóbor és fagyos szél miatt szép arcába omló tincseivel együtt. Ében, karcsú szempillái lassan elszakították egymást és megvillant gyönyörű tekintete, mely az ezütös holdfénytől csillogva tisztán és szépséges keccsel kéklett, akár a fakó éj sütötte tenger érintetlen és zavartalan hullámai. Szemei gyengédek és nyugodtak voltak. Volt bennük valami megfoghatatlan báj, mely gőgtől mentes érzékiséggel lobogott a fekete tincsek függönye mögött megbújva. Komoly ajkai kedves mosolyt vettek fel:
-Most vagyok először ilyen...-sétált tovább magányosan és egyedül.
Egy derengő emlék lobbant fel elméjében, amint egy furcsa és finom illatú lány leguggol hozzá, ki kinyújtotta gyermekien bájos ujjait, hogy megsimogassa:
-Benned is van farkas...
Ő azonban elhúzódott tőle és meglepett és ijedt csodálkozásra nyitotta ki száját.
-Egész életedben egyedül voltál, igaz?-suttogta neki a lány, miközben ő rámeredt gyönyörű, kék kutyaszemeivel.
Blue nem nevetett, csak magában ejtett egy-két ki nem engedett, zavart kacajt, amint vállai tompán megremegtek. A mosoly lehervadt arcáról, amint kék szemeire újabb, keserédes emlék ereszkedett le, amint még kölyökként együtt futott Ruussal, majd rámeredt nyelvét kinyújtva Quentre, ki a fűben pihenve élvezte a derűs napfény sugarait.
De boldogok voltak együtt...
De minden már csak múlt idő...
-Mennün kellene tovább Seth...Eleget pihentünk. Ugye nem akarod itt tölteni ezt a nyomorult éjszakát?-kelt fel egy mogorva férfi a sikátor sötétjéből.
-Itt várjuk meg a reggelt...-fordult meg Seth, mindenki nagy bosszúságára, amint a falka tagjainak száját dühös acsargás hagyta el, mire ő is kimutatta éles fogait, figyelmeztetve lázangó társait arra, hogy még mindig övé a rang.
-Hm...-mosolygott el gúnyosan a férfi-Úgy érezzük, mióta kölykeid vannak Seth, kissé elpuhultál...
Sethtől pár méterre egy nő ült a mocsokban, ruhájával két vacogó kisgyereket takarva el, kik remegve bújtak oda hozzá.
-A szeretet nem gyengeség. Még én vagyok a falkavezér. Ha úgy érzed, méltó lennél ahhoz, hogy a helyembe lépj...Karu...gyere csak...-szorultak fenyegetően ökölbe kezei, miközben hunyorgó tekintetében tűz gyúlt.
Karu peckesen hátat fordított néhány társával, még egy utolsó, lenéző pillantással szúrva meg Sethet, ki felengedett arccal a nő és a gyerekek fele fordult...
Recsegő ciripeléssel fém rikácsoló hangja kristolta fel a csendes éji levegő páráját. A robot kissé nehézkesen közlekedett a szűk sikátor útvesztői közt, miközben villogó, gépi szemei várakozóan kémlelték a kivilágosodott sötétség legapróbb mozdulatait is, előre szegezve fegyverét, mely hidegen csillant meg a sápadt holdfényben. A gépszörny karmos lábai a falakhoz préselődve emelték meg a tonnás test szürke háját, úgy mászva ás tapadva a romok közt csattogva, mint valami hatalmas bogár. A vörös szemek hirtelen fókuszálni kezdtek.
Seth belemélyesztette öklét lázadó társának képébe, miközeben a hús recsegő hangjával telt meg a levegő. A falakra a pislákoló tűz egymást maró árnyékokat világított meg. A nő kétségbeesett arcára forró könnyek sós fátyola hullott, amint a gyerekek vacogva befészkelték magukat az ölébe. Seth végül megragadta ellenfele torkát és a falhoz taszította, miközben parancsolóan a nő fele morgott:
-Vidd innen őket...Nem kellene látniuk...
Az asszony bólintott, majd kezeit a kölykök elé tette és behunyt szemmel elment a sötétségbe.
Vér fröcsögése csapódott a hideg falaknak...
Blue hirtelen felkapta a fejét, amint lassú és fenyegető sötétség vetült rá. Valami hatalmas és gigantikus tárgy úszott végig a levegőben, eltakarva az ezüstös holdat óriási alakjának fémesen hideg csipkéivel, mik úgy nyúltak rajta, mint a csontos karmok, melyek valami torz rovar kitinjéből nőttek ki. Hirtelen hullámzó vinnyogás rázta meg a levegőt. A nő gondolkodó tekintetébe azonnal cselekvés szökött, amint a kétségbeesett nyüszítés irányába kezdett futni. Lábai meglepetten csapódtak neki a földnek, amint elkerekedő szemei megpillantották a homályban rejtőző borzalmat.
Egy farkas feküdt a szemét közt, mellette két, könnyes szemű kölyök vacogó vinnyogással bújt hozzá hideg bundájához, mely csillogó feketeséggel tapadt össze...
Blue oldalra pillantott, amint meghallotta a rászegeződő, vörös gépszemek sziszegő fókuszát.
A lány tekintete vad dühvel sötétült el, amint kezei ropogva ökölbe szorultak. A kölykökre pillantott, kik anyjuk mellett vonyítva nyalogatták annak arcát, próbálva felébreszteni, ám hideg, kétségbeesett nyelvük nem hozott eredményt, mert a mama csak feküdt mereven, becsukott szemekkel, mintha álmodva és testével hízlalta azt a fekete vörösséget, mely összekeveredett a sárral.
A robot szemei gépies hunyorra szűkültek, bennük egy fekete farkas tükröződött, ki fenyegető morgással mutatta meg méregtől csillogó fogait.A gép fémes füstöt okádva megnyílt oldalt és hatalmas fegyver bukkant fel szürke bordái közül.
Blue kecsesen a magasba ugrott. Érezte, amint a ropogó töltények elsüvítenek mellette és megsúrolják az egyik lábát, tompa vörösséggel karcolva fel húsát. A lány a falak közt táncolva szökdécselt a fémes golyózápor közt, mely kattogó vérszomjjal festett lyukakat a romok szenvedő darabjaira.
Seth ijedten kapta fel a fejét és eresztette el a véres pofájú és üvöltöző Karut.
Blue a gépszörnyre ugrott, mely nyikorogva megremegett, majd neki csapódott a falnak, hogy lerázza magáról ellenfelét. Utána újra fókuszálni kezdte vörös kameráit, melyekkel az anyjukat nyaldosó könykökre meredt. Fegyvere fémes sziszegéssel feléjük irányult...
Blue sikoltozva a gépszörny elé ugrott:
-Átkozott!-azzal egy gyors mozdulattal kitépte az egyik kamerát.
A megbolondult robot fémes sikollyal rázkódni kezdett, miközben sebéből áramkörei, mint a belek, ömlöttek ki, kék árammal villogtatva kemély páncélját. A fegyver irányt változtatott és Blue fele fordult újra. A lány a magasba szökkent, miközben alatta a süvítő golyók a falakhoz csapódtak, majd alá bukott, mint egy kecses, megfoghatatlan látomás...
A robot még épp kamerájában egy fekete farkas tükröződött. A kép lüktetett és homályos volt, majd hirtelen bemákosodva zúgni kezdett, majd meghalóan elsötétedett...
A hó kövér pelyhekben esni kezdett, halkan kopogva a halott géplény rideg páncélján...
Blue kék szemeiben fájdalom és halvány könnyektől gyöngyözött kétségbeesés csillogott, amit a két kölyökre tekintett, kik makacsul nyalogatták mamájuk arcát. Nem tudta mennyi idő telt el...Nagy nehezen szánta rá magát, hogy felkeljen és oda lépjen a vinnyogó kicsikhez, kinyitva komoly ajkait, melyek mögül kedves szavai együttérző és keserű igazsággal suttogtak elő:
-Ne csináljátok...Hasztalan... A mamátok már nem fog felébredni...
A levegőt lassan elöntötte a hideg havazás...
A hideg épületromokra lassú halállal tekergett fel a fagy, üveges jégpáncélba zárva a penészes és omladozó téglák maradványait, melyek, mint egy halott óriás felismerhetetlen, időrágta csontjai, magasodtak ki a földből csonkosan, fémes rozsdával, elnyelve... A városból alig maradt meg valami. A házak a földbe süllyedtek, néhány kibelezett autó havasodott az emberi koponyák közé rogyva. Egy hatalmas felhőkarcoló oldalra dőlve figyelte az elbújó holdat, melyet a megérkező, borús felhők zabáltak meg. Nehéz volt elhinni, hogy itt, ebben a „petsisjárta”, ódon és gótikus nyomor síremlékei közt él valaki. Néhány otthontalan ember vacogott a sovány tűznél a lerágott házakban, melybe befészkelte magát megmaradt holmijaival, szakadt rongyot téve a barlangként tátongó ajtók elé, hogy megvédje magát a közeledő hóvihar elől. Hiába voltak szűk sikítárok, elhagyott utcák, melyek a szürke, apokaliptikus város földdel eggyé váló, csipkézett kőtömbjei közt kanyarogtak, a szél szabadon beáramolt és belemart mindenkibe.
Az első hópelyhek lassan hízva jelentek meg. Ártatlanok voltak, finomak és pelyhesek, a levegőben keringőzve egymással. Néhány hópehely nem is volt ijesztő...Csak akkor, ha hozták a többit is...
A gótikus csipkék, a megrogyott oszlopok hatalmas, idő csikorgatta emelvényei egy pillanat alatt eltűntek a fehérségben, mely vadul zúgott és bőgött, sodorva maga előtt a kisebb tárgyakat, tépve és szaggatva mindent jégcsap agyaraival, mit ért.
Egy alak bújt meg egy félholt tető alatt összegömbölyödve...
A kölykök vacogva a fekete farkashoz bújtak, ki fejét eléjük hajtva próbálta őket védeni a gyilkos hóvihartól. Blue nem fázott, bírta az ítéletidőt. A kicsik szinte eltűntek a lobogó, fekete szőrszálak sűrűjében, amint szorosan befészkelték magukat dús bundába. Blue védte őket. Az ártatlan hópihék félelmetes szörnyeteggé váltak, és csapatban verődve bántottak mindent, legyen élő, vagy élettelen. Blue behunyta szemeit...
Emlékében egy réten futott egy kisfiút üldözve, kit néhány könnyed és játékos ugrással leterített a lábáról, hogy megnyalogathassa forró, szapora nyelvével, néhány kacagó nyögést csalva ki belőle. És Apa nézte őket, boldogan a pikniknél ülve. Igen...Akkor még tudott úgy mosolyogni...
A hóvihar kegyetenül próbálta kitépni a kölyköket a mancsai közül, de ő nem engedte. Nyalogatta kis orrukat, melengedte őket, próbálta finom csókokkal lelehelni pelyhes arcukról a könnyeket. Pedig nem értett ehhez...
A mamát már rég megette a hó...
Seth türelmetlenül állt a bisztonságos, romos házban. A hó annyira tombolt és morajlott, hogy nem hallotta saját üvöltését, amint makacs indulattal próbálta meggyőzni Abe-t, hogy ki fogja bírni ezt a vihart.
-Ez őrültség. Maradj itt. Legalább várd meg, amíg elcsendesedik.-próbálta túlkiabálni a hóvihart az idősebb férfi, kinek kissé pettyezett nyaka körül fekete nyakörv recsegett meg visszatartó mozdulatánál.
-Az én hibám. Muszáj visszahoznom őket.
-Nem tehetsz semmit sem, ha meghalsz.
-Abe...Neked nincsenek kölykeid. Fogalmad sincs, hogy mit érzek most...-szorították egymást kétségbeesett fogai.
-Nem tudom, csak azt, hogy egy ilyen vad hóviharban nem tanácsos egyedül bóklászni. Elenor okos. Biztos meghúzták magukat valahol.-tette kezét a vállára-Nyugodj meg, nincs semmi bajuk...
Karu vértől mocskos pofáján gonosz gúny vigyorgott fel.
A gigantikus, fekete hajó együtt robogva a hóviharral, szállt az égen és úgy tűnt nem zavarta, hogy ilyen ítéletidőben kell haladnia. A gonosz hópelyhek fehér zuhataga csapkodta kemény kitinjét, miközben fémes és morajló hanggal lassan ereszkedni kezdett...
Egy katona állt a hatalmas irányítóteremben, körülötte páncélos testőrség recsegtette fémesen csattogó bárdjaikat. Mintha nem is lett volna kinn vihar...A képernyő tökéletes tisztasággal mutatta az utat, mely hirtelen színesen eltorzult, amint egy hatalmas alak jelent meg benne. Egy nő, ki fémes maszkkal takarta el arcát, fenyegetően és hiú méltósággal magasodva kecses, fekete köpenyébe bújva.
-Meg van a 12-es jel is. Bemértük a helyzetét. Csak a parancsára várunk. Úgy tűnik egy nagyobb falka, talán néhány...
-Megölni mind...-nyíltak ki a lila, gőgös ajkak és adták ki hideg, nemes egyszerűséggel a parancsot-Nem óhajtok fogjokat ejteni...-azzal a nő képe a gyors üzenet végeztével ropogó csillagporrá esett szét.
Blue fekete bundája mintha kifakult volna...A suhogó hóvihar kezdte ellepni, fehéren takarva be lényét, miközben ő kitartóan melegítette a kicsiket. A vad zúgás és morajlás szűnni nem akaró lüktetéssel csapkodott mindent. Nem látott, nem hallott, nem érzett semmit...
A fekete hajó lassan vetkőzött ki a hópelyhek sűrű ködéből, pont felettük...
A lilás, kavargó köd fojtogató és bódító függönye mögött egy nő arcára nyaltak pír-sárgás lobogást a tüzes árnyak. A füst fenyegető bájjal lüktetett körülötte, a sötét foltok gonoszul tátongva nyúltak végig aranyló bőrén, miközben kinyíló, gőgös ajkai mögül mély vágyakozással suttogott elő a kéjszerű vágy:
-Hol vagy te farkas...akit a virág választott?
Kitárta kezét. Páncélja fémesen megreccsent...Körkörösen táncolni kezdett lobogó, szürkés köpenyének szétterülő hullámaiban.
Seth erős és határozott egyéniség volt. Ifjú, mégis öreg... Gyengéd, mégis átkozottul durva... Ezek az ellentétek tették őt vonzóvá, amint várakozva barnás szemeivel a tomboló hóviharra tekintett. Acsargó ajkai türelmetlenül torzultak el:
-Nem érdekel mit mondtok. Ne próbáljatok az utamba állni...-sziszegte mélyen.
-Seth...Még egy kicsit...-nyújtotta ki feléje Abe az ujjait.
Hirtelen megfordult a szél, vadul a férfi arcába csapva, kinek elkerekedett szemeibe halvány könnyeket szült a kétségbeesett döbbenet. Forró vér fröccsent neki az arcának, amint Abe rekedtes nyüszítése elcsukló borzalomként hasította fel a levegőt, miközben húsos nyelvét kiöltve a földre rogyott és elharapva azt fájdalmában, kínos vörösséget nyalt a havas kövekre. Seth megdermedt... Megfagyott szemei előtt újabb farkasok terültek el, kiknek görcsös teste sikító nyögéssel rázkódott meg vért kenve szét a hópelyhes föld rögein.
A vihar elsötétült és fémesen menetelni kezdett...
Seth arca dühödten eltorzult, amint mellette vörös fénycsóva süvített el, felszakítva a bőrét, néhány pehelyként elröppenő szőrszállal törve meg az emberi test káprázatát. Acsarogva rontott neki a viharból előlépő páncélosokra.
-Asszonyom...Most kaptuk a hírt, hogy Lord Darcia hajója elhagyta a Romokat. Az egységeink készen állnak.
-Ahogy vártam...-kopogtak a nő léptei a rideg padlón.
-Készek állunk az indulásra.
-Helyes...személyesen látogatom meg a húgom.-suttogták a fagyos ajkak.
A farkasok úgy hullottak az enyhülő havazás véres hópelyhei közt, mint a legyek...Egymásnak csapódva dőltek neki a vörössé és szaftossá váló, gótikus romok csontos csipkéinek. Seth érezte, hogy valami belemar a lábába. Morogva felugrott és lefejezett karmaival egy katonát, majd egy másikra ugorva belemélyesztette nyáladzó agyarait puha torkának megreccsenő csontjaiba. Egy páncélos megemelte roppant fejszéjét és lecsapott vele. A farkas félre ugrott, és ezúttal az újabb támadónak esett neki. Szemei döbbenten süllyedtek bele a csontok gödreibe, amint elpuhuló fogai kétségbeesetten martak bele a kemény páncélba, próbálva keresni rajta valami kapaszkodót és valamit, amit át tudna harapni...De kemény volt...Érezte magán a páncél mögül hunyorgó, gúnyos szemek villanását.
A romos vízből megcsonkított tornyok ódon csipkéi magasodtak a szürke ég fele. A fémes nyúlványokra sötét és kimért árny vetült ciripelő kattogás kíséretében. A gigantikus hajó megérkezett, aljából liftszerű emelvény ereszkedett le...
A páncélos katonák vígyázban állva, mint az élő szobrok, magasodtak fejszéiket diadalmasan a komor ég fele emelve, utat nyitva. Egy tiszt rikácsolt fel, hangja büszke harsogással robajlott fel a fémtestőrök merev erdője közt:
-LADY JAGARA!
A lift ajtaja ebben a percben nyílt meg és lépett ki sötét homályából egy elégedett, gősös alak. Az ajtók megadóan tárultak ki előtte, amint zavartalanul kopogtak recsegő lábai a halk és rezdületlen levegő fenyegető és hiú suhogásában. Amint belépett a romos várba egy lány ugrott elő és hisztérikusan sikoltozni kezdett, de a katonák azonnal elkapták:
-Ne csinálja ezt! Kérem! Hagyja őt békén! Ne csináljon őrültséget!Kérem ne! NEEEEEEEeeeeeee........-csuklott el rikácsolása, amint Jagara intett kezével a katonáknak, hogy halgattassák el.
A nő fehér köpenye halkan lobogott lépteinél, úgy magasodva a rideg folyosó tornyosuló útján, mint egy maszkos kísértet.
Egy hatalmas terembe lépett be. Óriási volt, egy gyönyörű, díszes ablak nyúlt fel a magasba a végén, halványan engedve be a szürke felhők borús ködének éji fényeit.
-Egyedül megyek tovább...-nyíltak ki az önelégült ajkak.
-Ahogy óhajtja úrnőm...-hajolt meg egy katona, majd becsukta a hatalmas ajtót, mely vészjósló kattanással elnyelte az ezüstös sugárutat.
Az óriási terem végén egy nő feküdt. Hosszú, szőke haja teste mellett omlott a földre, mint a selymes függöny aranyló tengere, eltakarva intim, kecses testének szépséges völgyeit és domborulatait, miközben hátra csuklott fejjel, félig nyitott, fehér szemekkel nézte az öntudatlan valóság sötétjét. Jagara léptei kimérten kopogtak a kövön. Az alvó szépség fele magasodott.
-Rég láttuk egymást...Hamona...-azzal a maszkjához nyúlt, mely fémesen felszisszenve az ujjai közé esett.
Aranyló hajzuhatag ömlött szét a levegőben, fátyolos tincsei mögül rideg, lila szemek tükrös felszíne lobbant fel. Mintha saját, szunnyadó tükörképére pillantott volna rá:
-Rég láttuk egymást...húgom...-suttogta nőiesen mély hangján.
Hirtelen újra felrikácsolt az elfogott lány az ajtó túloldalán:
-Ne! Kérem! Ne csinálja! Kérem! Kérem!-sírta kétségbeesett, fojtogató hangjával, mely egy rekedtes levegővétel után eltorzult, majd görcsös nyöszörgéssé alakult.
Valami megreccsent az ajtóban...
-Itt fekszel előttem öntudatlanul, drága húgom...-mondta lenéző gyengédséggel Jagara-Tudom, hogy helyesled azt, amit tenni fogok.-azzal a köpenye mögül előhúzott egy zöldellő tűt-Tudom, hogy te is megtennéd ezt a helyemben és tudom...így a jó mindenki számára.-csillant meg fenyegetően a tárgy-Az ő érdekét nézd...Így lesz számára a legjobb és tudom hogy szereted, ezért megérted, hogy ahogy te, én is boldoggá akarom tenni őt...-azzal belemélyeszette a tűt a Hamonába szúrt egyik csőbe-Segíts neki felejteni...én is segíteni fogok. És segíts neki azzal, hogy me...-zöldes folyadék kavargott bele a csövekbe, melyek fémesen sziszegve nyomták le Jagara szelíd hangját.
Szemei fagyos gyásszal tekintettek rá Hamonára, miközben megsimította az arcát:
-Ég veled...húgom...
Blue ijedten kapta fel a fejét és tekintett rá a halványodó havazásra. Morogni kezdett, kimutatva foga fehérjét, majd felkelt és megbökte a kölyköket:
-Futás...
A kicsik remegve elfutottak, a kukák mögé gömbölyödve.
Blue felálló szőrrel, fenyegetően acsarogva meredt rá a katonákra.
A fejszék recsegő villanással irányultak a morgó, fekete farkas fele, vörös fényük izzó lángjaival festve égnek meredő szőrére vérvörösen ragyogó izzást. Blue eltaszította magát a földtől és a magasba ugrott. Érezte, hogy a robajló ragyogás elsuhan a lábai közt, miközben a levegőben úszva, pillanatnyi tehetetlenséggel suhant a villogó fejsze tükre fele. Sikerült elrugaszkodnia a páncélostól, fellökve. A nehéz fémtest a földre esett, reméykedett benne, hogy amíg a páncél csörömpölő súlyával küzd, esélye van ellene. Kecses és gyors mancsai karistolva csimpaszkodtak bele a fal rögjeibe, majd egy finom ugrással előre meresztette nyílként süvítő karmait ellenfele fele. Fogai fémes sikítást élezve roppantak bele a páncél nyikorgó húsából előbuggyanó vörösséget ízlelve meg.
Jagara nyugodt ridegséggel ment vissza a hajóhoz. Még az ajtóra kifeszített, tiltakozó lányra se pillantott, ki előre csuklott fejjel nézte az idegektől remegő kezeiből habzó vért, mely szaftos csöpögéssel száradt rá a padlóra.
-Álljanak készenlétben a hajók...-suttogta mélyen a nő a fémmaszk csillogó rejtekében megbújva.
-Úrnőm...Orkham nagyúr elesett...A Ruin City-ben talált farkasok felmorzsolása is hamarosan a végéhez ér.-állt vigyázban egy katona.
-Minden tökéletesen halad...Darcia hamarosan vissza fog térni, feltehetőleg a Virágok Hajadonával. Egyikőjüknek sem eshet baja...
Egy kecses, gyönyörű nő ugrált a falakon. Fekete tincsei vadul suhogtak szépséges arca előtt, kissé eltakrva égkék szemeinek szikrázó és harcias villogását. Amint a földre huppant, egyik lába a csillogó, fekete bőrcsizmától megreccsenve a magasba csapott egy tökéletes spárgát nyújta ki, belemélyesztve a katona állába, ki meglepett hörgést hallatva a földre zuhant.Utána újra belekezdett káprázatos szökdeléseibe, körülötte a vörös fények kavarogva követték útját és süvítve mellette próbáltak verejtékző húsába marni. Blue női ökle fáradhatatlanul tépett a katonák képére vörös foltokat, melyek véres pettyek csillámló buborékait szórták szét a havas falakra. Gyönyörű volt, az ellenfelek egy pillanatra habozni is kezdtek, de tudták, nem ember áll előttük. Ott állt, a halványan derengő hópelyhek selymes függönyében, miközben kellően domború mellei előtt, mik a fekete ruha kihívó csillogása alatt gömbölyödtek, meglobogott vörösen zakatoló sálja ében tincseinek édes zuhatagával együtt, ezüstös, kék szemeivel a katonákra nézve, kinyitva szelíd ajkait, melyek mögül kellemes hangja védelmező dühvel suttogott elő:
-Ki lesz a következő?
Két kisgyerek vacogva ölelte egymást a fémes kukák mögött. Egy katona barátságosan odaguggolt hozzájuk:
-Sziasztok. Mit csináltok itt? Nem kellene most itt lennetek...-nyújtotta ki kedves kezét.
-Te bolond! Nézz már rájuk!-üvöltöt fel társa, lehúzva vörösen izzó szemüvegét-Lődd le őket!-rikácsolta.
Seth arca maszatosan vöröslött a vértől, amint sebeitől acsarogva futott a sikátorok útvesztői közt, vadul és kétségbeesetten szimatolva a levegőt. Hirtelen megbotlott valamiben, mely a fehér hó által betakarva merevedett lábai előtt, elkerekedett szemeiból sós verejtékeket facsarva ki:
-Ele...
Hirtelen a szemét fémesen sikoltozva borult fel, amint két gépszörny nyújtotta kis recsegő végtagjait, megcsillantva a kígyózó, fémes csápok sziszegő gyűrűit, melyek végén a vértől rozsdás karmok fenyegető recsegéssel csattantak össze.
Akito keze nem remegett, a fegyvert gyilkos határozottsággal szegezte a két, vacogó kisgyerek fele, kik egymásba csimpaszkodva néztek rá könnyekkel átitatott szemeik kérdő és ártatlan „Miért?”-jével. A pisztoly fémesen csillogva meredt rájuk, hideg fényének tüzes villogásával élesítve a szürke levegő ködös fátyolát. Szemei előtt derengett és villogott a káprázat majd csillagporrá esett szét, melyek homálya mögül két, nyüszítő kisfarkas összegömbölyödött alakja vált láthatóvá.
-Mire vársz még?-morogta mögötte Gempachi, ráncos és rideg szemeivel nézve a remegő kicsiket.
-Bisztos hogy a parancs rájuk is érvényes?-suttogta rekedten a férfi.
-A parancs úgy szól, minden farkast...-sziszegte gúnyosan-Mi van? Berosáltál?
-Hisz még csak...kölykök...-nézte őket sajnálkozóan-Nem lehetne...
Gempachi dühödten félre lökte és kikapta kezéből a fegyvert a vinnyogó farkasok fele villantva a fémes pisztoly csillogó szemének csontos üregét, mely várakozó tátogással okádta magából a halál kénes bűzét.
-Ez a baj az újoncokkal...-hunyorogta a férfi, a vacogó kölykökre meredve.
Recsegés hallatszott fel...
Blue kecsesen ugrált a falakon, térdével, lábaival és finom öklével lökve a földre a tátott szájú katonákat, kiknek csodálkozó szájából édes nyálként csorgott alá a döbbenet:
-Egy nő...milyen csinos...
-Nem nő, ti idióták! Szedjétek már le!-rikácsolta egy tiszt.
Egy páncélos lépett elő, maga elé tartva hatalmas pajzsát, melyeken fenyegető, vörös lyukak sziszegtek várakozó gúnnyal. A lány feléje fordult és elrugaszkodva a földtől, a fémemberre vetette magát, mosolyogva belecsimpaszkodva az előtte csillogó tárgyba.
-Mi az? Csak védekezel?-szikrázott ezüstös tekintete.
Hirtelen mégrezte, ahogy egy láthatatlan, szélként süvítő erő ragadja meg, majd taszítja vadul hátra, a pajzsból kiömölve tompa víz csobogó hullámaiként sodorva tehetetlen lényét. Szemei döbbenten kerekedtek el, amint a romok közé esett, érezve, ahogy a tarajos csipkék megkaristolják a bőrét, látva lelkileg, amint egy másik, idegen farkas vértől mocskos bundájával zuhan a sziklák éles zuhatagába a súlyos fémcsápok gyűrűitől fuldokolva, melyek ciripelő tátogással csimpaszkodtak bele húsába és játszva forgatták a fémes, vértől rozsdás tengerükben.
Fekete farkas terült el a földön...
Gempachi éles sikoltozása összevegyült a vonyító kölykök könnyes sipításával, kik remegve a falhoz préselték magukat. Az állat pofájára spricelve fröccsent a férfi vére, amint hatalmas agyarai a húsába mélyedtek és vadul rángatva ropogtatták velőtől elnedvesedő csontjait, pedig Gempachi még élt és elgyengült, remegő kezekkel próbálta eltolni magától a vérszomjas farkasfejet, mely ormótlan karmaival tépte belőle a sikamlós beleket. Akito arca elfehéredett, fakó bőrén társa vörössége gyöngyözött. Ajkai vadul remegtek, kerek szemei sós verejtékkel fehéredtek el, amint őrjöngve hátat fordított és futásnak eredt. Karu morgó tátogással szaggatta a halott Gempachit, felismerhetetlen húscafatok füstölgő tömegévé változtatva, majd hirtelen vértől csöpögő, ráncos pofáját a síró kölykök fele fordította, kigúbadt, arany szemeivel meredve rájuk és egy húsos mosoly kíséretében kitátotta száját.
Mancsai a vörös hóba mélyedtek. Nyelvét kiöltve vigyorgott, amint sebes sántasággal közeledett:
-Ne féljetek picinyeim...-szuszogta gubbadt, aranyló szemeivel. -Gyertek ide a bácsihoz...Vagy én megyek oda...
A kicsik vacogva egymáshoz simultak és nyüszíteni kezdtek.
Karu pofája húsosan torzult el, amint kitátotta száját, melyben vért spriccelve tekergett meg nyelve. Hirtelen megvillantak a szemei, morgása csukladozó hörgéssé vált. A testére pillantott...Mellkasán vörös lyuk tátongott, melyből előbuggyantak az első vércseppek...
-A francba...-gurgulázta vörös habokat köpködve.
Döbbenten felkapta a fejét, majd egy utolsó vigyort ejtve elterült a földön, nedvesen felolvasztva a puha havat...
A kölykök kitekintettek a kukák mögül.
Egy férfi állt a sikátor végében, kinek ballonkabátja meglebegett a fagyos szélben. Kalapjának árnyéka mögül a kicsikre pillantott...
A hó lassan és fátyolosan hullott. A hóvihar nagyon kis területen tombolt, de már teljesen megszűnt. Ez látszott a csupasz és száraz ballonkabát nyugodt ráncairól.
A férfi lépései halkan és kimérten ropogtak a sovány hóban, miközben hatalmas vadászpuskája a teste mellett lógva fémesen recsegett kissé részeges, mégis józan mozdulatainak sántító, föld rögeit kavaró csoszogásától. A gyerekekre pillantott, kik vacogva bújtak oda egymáshoz. Quent bűzlő szájából rekedtes, keserű sóhaj buggyant elő, amint a széttépett katonára, majd a farkasra pillantott, s már bölcsen készült kimondani óvó és álmos szavainak ittas monológját, mikor szemei hirtelen ráncosan elkerekedtek, a puskája pedig megállt a kattogó lengésben.
A káprázat villogva derengett szemei előtt. A havat maga előtt tolva csoszogott tovább, miközben a puskája várakozó villogással lassan felemelkedett, mint egy ébredező, gyilkos fenevad.
-Kisgyerekek? Nem...-nyögte.
Az illúzió lassan szertefoszlott... Quent szemei véresen zihálva kerekedtek el, miközben a fegyvert maga elé rántotta, mely felzúgott.
A súlyos fémcsápok hatalmas karmai a földre csapódtak, majd várakozó, sziszegő kattogás kíséretében a magasba emelkedtek, úgy tárulva ki, mint egy fémes, huzaloktól érdes és csavaroktól csipkézett száj.
A hőérzékelő-kamerák képe azonban fehér maradt...
A két gépszörny ciripelve emlekedett és recsegett a porrá tört sziklák erdeje közt, majd távozóan kinyújtoták csillogó pikkelyeik fémesen fényes csápjait...
Nem is olyan messze, a hó lehulló, selymes fátyolától eltakarva egy eszméletlen farkas feküdt jéggé fagyó vérében.
Egy idősebb nő bújt meg a zavaros sziklák erdőjében. Még mindig hallotta a vérszomjas páncélosok recsegő lépteit és a kegyetlen, pokoli fegyverek fémes sipítását, mely szaftosan és vérrel áztatva kopogtak az ódón csipkéken. Hirtelen egy férfi jelent meg és nyögve lerogyott melléje, miközben fáradt, lihegő ajkai mögül sós vércseppek buggyantak elő, majd pukkadtak ki fröcsögő hanggal, ősszemaszatolva fehér arcának pettyes ráncait. Az idős nő döbbent, könnyes szemekkel megfordult:
-Abe?
A férfi köhögve bólintott. A hulló havazás lassan takarta el azt a kis vércsíkot, melyet maga után húzott.
-Életben vagy? Hogyan? Te ott voltál az elsők közt, akiket megtámadtak.
-Ige...Éek....-zihálta egy elégedett, büszke mosollyal az arcán.
-Igazi tőlélő vagy Abe.-ölelte meg boldogan a nő, mire a férfi teste megrándult a kínos fájdalomtól.
Az asszony ijedten tekintett rá Abere:
-Megsérültél...
-Nem vées....-nyöszörögte ráncosan, miközben újra, fáradtan felnyögött.
A nő megpillantotta a sebet, mely halvány vörösséget festett az összeragadó szőrszálak forró pihéire. Szemei csalódott dühvel kerekedtek el, amint kereső ujjai megtapintoták az apró sebet, melyből a megalvadó vér bugyogott.
-Abe...Te alig vérzel...minhta nem is lőttek volna meg...
-Mié? Te sem séültél me...
-De én nem voltam akkor ott...-remegtek szemei, melyek az egyre élesebbé váló, fekete nyakörvre fókuszáltak a könnyek üveges gyöngyein keresztül.
Hirtelen megjelent egy katona, kezében egy furcsa, villogó tárggyal egy páncálos kíséretében. Parancsolóan a búvóhelyük feléje mutatott...
-Abe...Mi vagy te?
A férfi értetlenül ránézett, majd meglepett szemeibe keserű kétségbeesés szökött, miközben remegő ajkai könnyező és sajnálkozó dadogással kinyíltak.
-Elárultál minket, Abe... Te nyakörves...-hörögte, majd kirohant.
Nem sokáig jutott el, a páncélos pajzsából kiömlő, vad vihar ledöntötte a lábairól, amint az öntudatlan, könnyektől csillogó feketeségbe zuhant bele, hallva saját, kifejezéstelennek tűnő hangját, mely rideg gyásszal suttogott a kattogó és fémes „szárnycsapások” közt:
-Kis falka voltunk...Mindenkit befogadtunk, minden magányos farkast...Megosztottuk vele az ételünket...Együtt aludtunk vele...És ő eladott minket...
Abe remegve kuporodott össze, amint a katona feléje magasodott, majd a páncélos fele biccentett:
-Ez mehet a többi közé...
A kölykök vacogva bújtak egymáshoz. Az egyik feje mellett füstölögve tátongott a falon a fegyverből kirobbanó lövedék által vájt lyuk. Hatalmas, barna szemeikkel Quentre néztek. Ezek az ezüstös, ártatlan pillantások „Miért”-je félig kijózanította a részegségtől kábult férfit, ki megkeseredve, fejét csóválva behunyta a szemét, majd elfordult, megsimítva a homlokát...
Lobogó ballonkabátja lassan lobogott a szélben, és azon gondolkozott, miért is hagyta ott az előző várost. Nem volt messze...sántítva visszafordult és elindult...Tudta hogy jó a kocsmája, kíváncsi volt, ott talája-e még azt a szőke nőt, ki az ő tudományát megszégyenítve több mint 5 sherryt is lehajtott a torkán...
Amint megfordult, már azt is elfelejtette, miket is hagy maga mögött...
A komor, mégis kedves szemű férfi az ajtóban álló kisfiúra tekintett, miközben vékony ráncaira a napfény aranyló foltokat festett, amint megfordult az asztaltól.
A gyerek leguggolt és makacsul átkarolt egy fekete, bolyhos és meleg állatot, mely nyelvét barátságosan kiöltve tekintett rá kéken a körülötte lévő, idegen világ furcsa alakú és illatú tárgyaira. A kisfiú szemeiből halvány, kérő könnyek buggyantak elő, amint gyermeki ráncoktól barázdált arcával a férfira meredt és ujjaival tiltakozóan beletúrt a kutya ében szőrszálai közé. Az öreg megadóan felsóhajtott, majd komoly szemeivel rátekintett:
-Rendben Ruus...De ígérd meg, hogy gondját viseled.
-Köszönöm apa!-ölelte szorosan körül kedvencét, csillogó maszattá törölve szét boldog arcán az ujjongó könnyeket, mik vidámságól összeszűkült szemeiből szivárogtak.
-Apa?-suttogta magában a fekete kutya.
Blue szemei lassan kinyíltak, a fekete katonák feléje magasodó alakjai összemosódva tátongtak előtte a hangokkal együtt:
-Értettük...Gyerünk...Megragadni! A parancs megváltozott, az életben hagyottakat a palotába kell szállítani. Igyekezzenek! Ruin city hamarosan teljes mértékben a földdel lesz egyenlő. Már senkinek sem kell...
A bágyadt, álmosságtól homályos szemekbe hirtelen élet szökött szikrázó csillogás kíséretében. Blue felugrott, és izmait megfeszítve a romok közé szökkent. Hallotta maga mögött a csalódottságtól rikácsoló katonák hangját és a célt tévesztő golyózápor fémes kattogását, melyek moraja lassan eltávolodott tőle...
-Idióták!-villogott a tiszt szeme-A 3 egység még szabadon van?
-Már csak 2...Visszairányítsuk őket?
-Nem szükséges...nincs parancs rá...
A sikátor szemétjeit áttörve Blue odarohant a kölykökhöz:
-Indulnunk kell!-suttogta sietve és izgatottan, mire fülei meglepetten a magasba csaptak, amint szimatoló orrába ismerős illat áramlott be.
-Apa...-kapta fel a fejét, de hirtelen fenyegető ciripelés fémes hangja szántotta fel a levegőt, mely egyre közeledett feléjük, elnyelve a levegő hideg fátyolában derengő ziháló nyögéseket és a szél figyelmeztető suttogását.
Blue kétségbeesetten tekintett a kicsikre. Még túl rövidek voltak a lábaik, nem tudtak volna elég gyorsan futni. A fekete farkasnak nem volt semmilyen ideje a habozásra vagy a gondolkodásra. Fogai gyengéden mélyedtek bele az egyik kölyök bundájába.
-Maradj itt. Ne aggódj, visszajövök érted.-suttogta a másik fele szelíd nyugalommal, majd lábait megfeszítve futni kezdett a kietlen, poros sivatag oltalmat nyújtó homokbuckái fele, az egyik kicsivel a szájában.
A fehér, takaró hóban egy aranyló farkasszem lobbant fel. Mintha egy pihentető álomból ébredt volna fel Seth, melyből a fenyegető ciripelés rázta fel, mely délről érkezve karistolt a felhők közt.
A kölyköt egy halott kocsi maradványai közé rejtette, s már fordult is vissza. Szállva futott a levegőben, mancsai könnyed mozdulatokkal mélyedtek bele a habzó porba, majd taszították el kecses, lebegő testét a kopasz rögök barna csipkéitől. A város távolinak tűnt, mégis, egy gyors ugrásnyira terült el megnyúló lénye előtt, amint ziháló és szapora nyögések kíséretében ment vissza a pokoli romok sírkövei fele. Látta a menekülő embereket...
A mögötte zúgó, karistoló ciripelés robaja kimért és szabályos lüketéssel erősödni kezdett, miközben érezte, hogy testére hatalmas árnyék vetül rá, majd siklott végig előtte, a poros rögeket borítva be fenyegető alakjának ében fátyolával, a város fele tartva...
Mintha versenyt futott volna a felette zúgó, gigantikus cirkálóval, mely szelet kavarva úszott a levegőben. Blue szíve zakatolt a kimerültségtől és a félelemtől. A város romjainak aljáról, a hegyes és gótikus oszlopokra tekergett fel a hold szürkés fényeit elnyelő árny. Mintha egy falatka végtelen telt volna el...Blue a sikátorba rohant és azonnal a szájába vette a kölyköt, mit elnyomott nyögéssel érintett meg az árnyékos, fémbűzű éjszakában. Hirtelen minden lelassult, majd megdermedt egy pillanatra....A közeledő ciripelés abbamaradt...
Blue felkapta a füleit.
A fegyverek csikorgó villanással váltottak irányt, amint célpontot választottak, majd hirtelen a sötétség kivirult és pokoli árnyakat festett az olvadozó és sikoltozó romokra. Blue futott, körülötte minden szétrobbant és lángolt. Az omladozó romok közt szökdécselve kereste a kijáratot a vörös lángok és a porrá váló épületek kanyargós útvesztőit kerülgetve. Orrába a halál orrfacsaró, kénes bűze ömlött, füleibe a pattogó robbanások mindent elöntő, éles zúgása hatolt, szemei előtt a pokol poros és fojtogató habjai bugyogtak. A kölyökkel a szájában menekült, amint a világ cafatokra dőlt szét körülötte, zakatoló elméjében a síró kétségbeesés villant fel, mikor hirtelen, a tépő és maró vörösség közt megpillantotta a sivatag finom hullámait. A nyikorgó kocsik fémes sipollyal szökkentek a magasba, az épületek, mint az összeroppant gerincű, öreg óriások nyögve omlottak térdre, majd zúzták porrá magukat a villogó és tekergő lézernyalábok ostoraitól. Nagyon távolinak tűnt a menekülés...
Minden eplusztult és meghalt mellette, mögötte a pokol kapuja tárult ki, hogy habzó és égető fogait belemélyessze vörös bundájába, mely a kénes levegő szelében lobogva lassan kifakult a fényektől...
A város égett...Csipkéi megadóan magasodtak egy darabig, majd omlottak le. Blue fáradtan feküdt le a kietlen sivatag buckái közt nyugvó roncshoz. Sóhajtozott a kimerültségtől. A kölykök melléje feküdtek és együtt nézték vele, búcsúzó gyásszal a magasba emelkedő füstfelhőt, mely forrón lobogva nyelte el a vörös holdat...
A kisebb hajó nyugodt robajjal hasította fel az eget. A vezérlő képe fényes vibrálással rajzolta ezüstös-sárgás köreit az adatokat mutatva, mikor túl az üvegbúra tükrén, hatalmas robbanás remegtette meg a műszereket. Darcia meglepetten felkapta szelíd tekintetét, mögötte rózsaszínes ruhájú hajadon ült, zöldes folyadékba helyezve el a lábait.
Egy lalókocsi pihent nyugodtan a sivatag sivár pusztáján. Melette egy idős házaspár teázgatott. Az öreg nő kissé nyugtalan, mégis gondtalan hangon szólalt meg:
-Drágám, gondolod hogy történt valami?
A férfi apró szemüvegével feleségére nézett és rekedtes hangon válaszolt neki:
-Talán tüzijáték....Lehet hogy ünnepség van Elmira.
-Lehetséges...Azt hiszem igazad van.
Ruin City pír lángokat okádva égett...
Az öregúr megemelte forró csészéjét, mely finom illatokat gomolyogtatva halványan remegett öreg, pettyezett ujjainak barázdált csontjai közt. Ráncai mosolyogva görbültek fel, amint száraz ajkait lassan elnedvesítette a forró ital, szemeinek barázdált, öreg csillogását áztatva el vén könnyekkel. Hirtelen oldalra pillantott, és letette a csészét. Szemei öreg dühvel villantak meg a ráncok gyűrűi mögött, miközben megemelte hangját:
-Mit csinálsz ott, te vadállat?!
A fekete farkas szája döbbenten tátva maradt, majd füleit felkapva az idős ember fele pillantott az alatta gőzölgő, ropogós hússzelet függönye mögött. A vénember felkelt és seprűért nyúlt, mikor a nő felkelt és nyugodtan megfogta a vállát:
-Hagyd...
A kecses állat lábai mögül feltűnt a két, remegő kölyök, kik reménykedő szemekkel a füstölgő ételre meredtek, kis orrukkal szimatolva a finom levegőt.
-Szóval kölykeid vannak...-mosolyogta Elmira-Gyere, biztos akad számodra is valami.
A kicsik fogai még puhák voltak, ezért Blue megrágta nekik az ételt, hogy könnyebb lehessen számukra, majd leült a megnyugodott öregember mellé, ki kedvesen simogatta ráncos ujjival a fejét és beszélgetett azzal a kedves, idős nővel.
Szemeit behunyta. Fáradt volt, az álom azonnal elnyomta, s mire felébredt, már nem érezte a füleit kedvesen vakaró, szerető ujjak meleg ráncait. Feltekintett, látta a porba mélyedő keréknyomokat. Egy újabb városnak kellett a közelben lennie...A fekete állat felállt és szelíd paranccsal a kölykök fele fordította a fejét, ám azok ledermedve hátat fordítottak neki és boldog vonyítással hívogatták a sivatag magányos buckáit.
-Gyertek...Nem érünk rá erre. A városba akarok élni napfelkelte előtt.
A kicsik azonban nem mozdultak, hanem tovább vonyítottak. Blue készült a szájába venni a makacs kis lényeket, mikor éles válasz robajlott fel a megmozduló és portól derengő dombok sűrűje mögül.
Egy farkas bukkant fel, sántítva, fáradtan loholva kiöltött, boldog nyelvével a távolban. A kölykök piciny lábai megfeszültek, kicsi testük síró és hálálkodó örömmel ugrott a magasba és futottak Seth elé, ledöntve a lábairól és szapora nyelvükkel nyalogatni kezdték arcát, leírhatatlan, buzgó izgalommal dörgölődzve bundájához. Blue csendesen, örülő, kék szemekkel figyete a jelenetet, amint a kicsik viháncolva, ugra-bugrálva ölelték körül az apát, ki lehajtotta fejét és megcirogatta gyengéd fogaival a szőrös kis pofácskákat, miközben büszke, homályos szemeiből meleg könnyek csorogtak elő.
Kék tekintete meghatottan derengett, amint hosszasan lihegtek csókokat egymásra, nedvesítve be bundájukat az édes, csillagos nedveket törölgetve le egymásról a simogató fejekkel.
Közben, nem túl távol tekeregni kezdtek a sötétség gyűrűi, fémes sziszegés kíséretében csattanva össze...
A farkas a földre esett a pihe, piciny lábak dögönyöző mancsaitól és eszébe jutott születésük, amint kidugták orrukat az anyjuk méhéből és trüszkölő furcsasággal szívták magukba az új, idegen világ illatait. Büszke volt rájuk és Elenorra. De Elenor már a múlt volt, s bár egy pillanatra megakadtak szemei a fekete farkaslányon, mégis, magában csak néhány elismerő szóval tudta illetni formás lábait, többre nem tudott gondolni. A farkasok egész életükre választanak párt. Ő Elenort választotta, s még a halálában is hűséges lesz hozzá. A kicsik ugra-bugráltak, izgatottan, fáradhatatlanul mint a hatalmas kis szöcskék.
Seth könnyezve nyaldosta halottnak hitt kölykeit, mik hálásan nyüszítve bújtak oda hozzá és dörgölőztek hosszúkás farkasképéhez. A kicsik utána Blue fele fordultak. Seth felemelte fejét és csillogó, reménytől és örömtől szikrázó tekintettel a kecses, gyönyörű farkasra nézett:
-Köszönöm. Nagyon köszönöm.
-Nem kell megköszönnöd. Csak ösztön...-mosolygott el kedvesen.
-Ha valami tehetek érted...
-Nem...Köszönöm, tényleg szívesen tettem.-állt fekete bőrcsizmájában a lány a vörös hold kavargó és izzó fényeinek függönyében.
-Angyal vagy.
-Merre mentek?-lobogtak meg fekete tincsei a langy szellő kellemes sóhajában-Erre van egy város, ha...
-Köszönjük. Így is eleget tettél. Nagyon hálás vagyok, innentől szerintem elboldogulok.-azzal maga elé terelte a két, hancúrozó kölyköt.
A három farkas alakja hosszan nyúló, fekete árnyakat festett a sivatag vöröses homoktengerének hullámaira. A kicsik hirtelen visszafutottak Bluehoz, hozzádörgölőztek lábaihoz. A lány derengő szemekkel lehajolt, megsimogatta a kis farkasokat majd örömtől lekonyult fülükbe suttogta szelíd hanggal bíztató szavait, mik a selymes ajkak mögül pislákoltak elő:
-Vigyázzatok egymásra...és a papára...
A kicsik hálásan elmosolyodtak és forró nyelvükkel megpuszilták a lányt, majd visszaszaladtak apkujhoz, ki még hálás, barna szemeivel Bluera pillantott:
-Mégegyszer...köszönöm. Mit fogsz most kezdeni?
-Munkát keresek...
-Munkát?-mosolygott el halvány, kissé lenéző gúnnyal barátságos hangjában-Minek?
-Úgysem értheted. Vigyázz a kicsikre...-azzal hátat fordított, majd elindult a keréknyomok mélyedéseit szántva, miközben kecses árnyat vetített mögéje a vörösen lángoló hold parázsló fényei.
Seth elmosolygott, majd újra megbökte orrával a kölyköket.
A lángoló, sötét égbolt magasodott felettük, amint búcsúzó látomásként tűntek el lassan a homok végtelennek tűnő pusztaságában, melynek esti síkjában kórusként vonított a megtalált boldogság.
A fekete buckák mögül megtekeregett a fémes gyűrűk ezüstös csillogású tengere, majd mint egy értelmes, rideg szem, csillant meg egy kénes lehelletet okádó cső, elégedett várakozással csikorova elő a vörös ragyogásban kacsingatva.
A magányos folyosón kopogó léptek robaja hallatszott. A fekete alak lassan közeledett, sötét köpenye csendes karistolással siklott mögötte, karjaiban rózsaszín ruhájú hajadont tartott. Darcia felkapta a fejét, szemei döbbent és kínos kétségbeesés zihálásával kerekedtek el, miközben letette Chezát, majd szapora, felgyorsolú kopogással az ajtóhoz rohant. Egy lány volt a kezeinél kiszögelve rá, előrecsuklott fejét lassan felemelte és síró hanggal a férfira meredt átázott szemeinek szürkés hályogával:
-Lord...Darica...
A férfi kihúzta a görcsös kezekből a tüskéket, melyek véres fröcsögéssel a földre hullottak. A lány fájdalmasan felnyögött eltorzult ajkaival, majd kérő és alázatos szemeivel urára meredt, mik tehetetlen derengéssel csillogtak:
-Lord Darcia...Kérlek, bocsáss meg...
A férfi benyitott a hatalmas szobába. A gyönyörű, szőke hajadon „ágyában” feküdt, félig nyitott, fehér szemeivel kedvesét nézte, ki feléje magasodott.
-Jagara úrnő keze egészen idáig elért...-suttogta megbánóan mögötte a lány.
-Jagara...-hörögte színtelen hangon Darcia, majd a nő felé nyújtotta ki kezét, megsimította vágyakozú ujjaival az arcát.
-Kérlek, bocsáss meg. Nem tudtam megvédeni őt...
Hirtelen selymes, dúdolgató hang lobbant fel. Cheza odalépett a nőhöz és csendesen énekelni kezdte bájos altatódalát.
-Hagyd abba...-suttogta Darcia.
A lány rezdületlen, kedves szemekkel nézte Hamonát és énekelt neki tovább...
-Hagyd abba.
Cheza tovább dúdolgatott...
-HAGYD ABBA!!!!!!!-üvöltött fel, majd hátra taszította a lányt, kinek törékeny teste kivágott faként esett le a földre éles huppanás hangjával kísérve.
-Azt mondták, hogy minden farkast megölnek.
-Semmit sem tudnak...Egyikük sem.
Ajkai keserű mosolyra torzultak el, kék szeme reményt veszítve csillogott sötét tincseinek remegő zuhataga mögött:
-Hamona...-azzal gyengéd ujjai megsimították a szeretett arcot, majd becsukták a fehér, semmit bámuló szemek halott ürességét-Viszont akarlak látni...A farkasok nélkül is meg van ez a szemem...Ez a farkasszem.
A férfi felemelte a nőt, kinek testéről a csövek kattogó sziszegéssel leváltak, majd táncolva, szelíden a karjaiba zárva forogni kezdett vele. A nő hátracsuklott fején a lobogó fények táncoltak, szőke haja aranyló függönyként terült szét és suhogott a levegőben.
-Elmehetek és láthatlak, mikor csak akarlak.-suttogta keserű mosollyal a férfi, miközben elméjében távozó és búcsúzó látomásként lobbant fel a halvány szellemkép.
-A Paradicsomot kerestem. Érted, Hamona...-suttogta
-A klánod átka...-derengett Hamona gyengéd hangja.
-A nagyapám nem törődött azzal, kit hagy hátra. Mikor megnyitotta a hamis Paradicsom kapuját. Ezt az átkozott földet...A klánom fejére átok jött... Ez a szem...-villant meg aranyló tekintete-A farkasok vágynak a Paradicsomra. Miatta én is vágyok rá és a klánom is, kik belepusztultak a vágyakozásba...és pusztulásba döntöttek mindent a vágyaik miatt...ez miatt a vágyakozó szem miatt...emiatt az átkozott szem miatt...
-A farkasszemed annyira kívánja ezt a helyet?
-Csak téged akartalak visszakapni...mert a vágy téged is elnyelt és lelked a hamis Paradicsomba veszett...Az igazi felébreszthetne...
-Akarod a Paradicsomot? A szemed...A farkasszemed...Mennyire? Minél közelebb kerülsz hozzá, annál jobban és kínzóbban...őrültebben...De mennyire? Bántanál érte másokat, hogy megszerezd?
-Tudom, hogy viszont látjuk egymást.
-Igen, egy nap, hamarosan...-bólintott Hamona, majd elesett a látomásban, aranyló haja kifakuló selyemként lobogott alá a földre.
-Darcia...szeretlek...
….............................................................................
A férfi visszafektette a nőt nyugvóhelyére.
-Lord Darcia...-suttogta könnyezve a fekete lány.
A férfi vállai megremegtek, ujjai karmosan begörbüve csimpaszkodtak egymásba, majd egész teste megfeszült a kíntól, szája pedig ráncosan kitárulva nyílt ki kétségbeesett, fájdalomtól sikoltozó üvöltésével töltve meg az ódon kastély elsötétedő folyosóit. Fejét a csövekhez verte, amíg vére ki nem fröccsent a padlóra, majd megsebzett, nyöszörgő állatként a földre esett csukladozó hangjával és újra üvöltözni kezdett, áradó könnyeivel dühödten tépve és szaggatva a feketeséget.
Egy fekete hajú és ruhájú lány futott ki egy ajtón, ám szapora lábai meglepett kopogással elcsendesedtek, amint zsákutcához ért.
-Azt mondtad dolgozni akarsz.-mondta az egyik üldözője, ki fenyegetően körülvette társaival.
-Nem vállalok el olyan munkát, ahol nyomorult emberek arcára kellene mosolyt varázsolni!
-Jó pénzt fizettünk a kereskedőnek. Légy jó kislány.-nyújtotta ki feléje vigyorogva a kezét, ám fájdalmas bömbölés robbant elő ajkai mögül, amint a fogak húsába mélyedtek.
Lépései gyorsan mélyedtek bele a porzó homokba, amint futott a szűk utcák útvesztői közt, majd bekanyarodott egy nagyobb helyiségbe. Lábai kihívó kecseséggel tapostak bele a földbe, majd a kavargó porfelhő mögül kék szemeivel rátekintett az ismerős fiúkra, kik tátott szájjal meredtek rá az előttük álló szépségre, ki fekete látomásként magasodott, nőies terpeszbe téve kívánatos és formás lábait.
-Micsoda csaj...-nyálazta döbbent, kigúbadt szemekkel Hige.
-Szóval barátai vannak...-bukkant fel az egyik üldözője, majd intett két társának.
Kisebb verekedés után azonban a kapzsi, kéjenc népség a földre került, remegő és megdermedt testüket farkasok szegezték a földhöz hatalmas mancsukat a vállukra téve.
-A ….A...Darciák átka...-remegett az egyiknek a szája, miközben elkerekedett szemei mellett forró verejték csorgott alá.
A fehér farkas fenyegető és acsargó szája kitárult, majd összecsapódott ellenfelének az arca előtt, ráncos hörgéssel fújva a képébe dühödt lélegzetét. Az emberek üvöltözve futottak el.
-Láttátok a hülye arckifejezésüket?-nevette Tsume.
-Bizonyára halálra voltak rémülve.-mosolyogta Toboe-Kiba, jól vagy?
-Igen.
-Te jól vagy?-fordult Hige bizalmas, és bájos mosoly kíséretében a lány fele.
-Igen. Köszönöm a segítséget.
-Nem érted tettünk. Csak rossz hangulatban érkeztek, ennyi...-suttogta büszkén Tsume.
-Miért vagy ilyen nyers? Nem mindennap találkozunk lányokkal. Én Hige vagyok.-fordult vissza hízelkedő arcával.
-Én pedig...Blue. Rég nem láttuk egymást.
-Huh...Ti ismeritek egymást?
-Mondhatni. Csúnya dolgokat műveltél, mikor emberekkel voltál.-modta Tsume.
-Az öregúr. Most hol van?-kérdezte Toboe.
-Történt pár dolog és külön váltunk. Apa a világ végéig farkasokat fog üldözni.
-De nem vagy te is farkas?
-Hé...Hol van az a lány? Ő nincs veletek? Tudjátok...akinek olyan furcsa illata volt.
-Chezára gondolsz?
-Cheza...
-Uh...hát..ő..-hebegte szórakozott hóbortsággal Hige-Mondjuk hogy most nem beszélünk erről. Tudom már! Keressünk ennivalót. Mármint, csak most futottunk össze, meg minden. Meg aztán sok veszély les egy magányos lányra eben a városban.
-Esélytelen...-suttogta Tsume.
-Miért?
-Nem akarok vele lógni. Megpróbált levadászni minket.
-De...
-Csak azért mondod, mert nem veled történt meg.-mondta kedvetlenül Toboe.
Blue vállai halványan megremegtek, majd kék tekintetével feléjül pislogott mosolyogva:
-Én sem akarok egy csapat kölyökkel lógni. Viszlát...-intett, majd leugrált a szemétkupac roncsos lejtőjéről.
-Hé! Nem vagytok vele kissé hűvösek?-fordult feléjük bosszankodva Hige, majd kiabálva a lány után szökkent-Ugyan, veszélyes! Várj meg!
-Várj! Hige!-nyúlt utána Toboe.
-Rögtön csóválni kezdti a farkát, ha nőt lát. Hagyd csak...-ült le unottan Tsume.
Blue zsebre tett kézzel sétált, kecses szempillái nyugodtan ölelték át egymást, miközben a földet nézte. Hige melléje ért és bizalmas, aggódó szemekkel a lányra meredt:
-Na, várj már!
-Menj vissza. A barátaid itt fognak hagyni.
-Nyomorúságos az élet, ha csak fiúk vannak.-mosolygott feléje barátságosan, amint a kék szemek feléje pislantottak.
Az arany napsugarak langy melegséggel simogatták a hidat. Blue gondolkodva figyelte az alant elterülő tájat, a végtelen sivatagok hullámait és a város romjait. A szél halványan belekapott arcába, ében tincsei szelíd nyugalommal simogatták meg selymes bőrét, szemei magányos csillogással ezüstöztek az arany fények függönyében.
-Hogy kaptak el azok a fickók?-sétált melléje kedves és együtt érző hanggal Hige.
-Azt hittem munkát vállalok el.
-Munka? Nem sokat gondolok rá...
-Ilyenek a farkasok azt hiszem...De én mindig így éltem. Mindig Apa mellett voltam és hasznos akartam lenni a számára. A ti nézőpontotokból teljes képtelenségnek hangozhat.De az az igazság...hogy boldog voltam...-emelkedtek meg halványan szelíd ajkai az apró mosoly miatt, amint a vidám, szerető és selymes emlékek zuhataga simogató gonddal öntötték el gondolkozó szemeinek kék hullámait. Amint együtt futott Russal, őt kergetve, és Apa boldogan nézte őket. Játékosan ráugrott a kisgyerekre, majd hízelgő és boldog csókokat lehelt rá az arcára nyelvével.
-Ha semmisem történt volna, akkor örökre boldog maradhattam volna...-azzal vörös tűz fenyegető lángjai csaptak a magasba, melyek forrón kavarogva nyaldosták a romokat, gyászos, félelemtől remegő fényeket festve az öreg arcára, ki elkerekedett, fakón derengő szemekkel meredt a megnyíló pokol bugyraira a lekonyult fülő Blueval. Ocsmány, sötét lények úsztak a vörösségben, felemelve fejüket, rájuk pillantva hunyorgó, fényes szemeikkel, majd kitátották ráncos pofájukat, csillogó agyaraikkal okádva a parázsló levegőbe nyálas acsargást. Puska robaja visszhangzott fel a síró hamu közt.
-Nem tudom mitörtént...vagyhogy tényleg farkasok tették-e...De apa ezt hitte...-suttogta szomorkás szemeivel a lány.
-És csak emiatt utálja a farkasokat?
-Ha tudatlan maradok, akkor örökké Apa mellett maradhattam volna. Ha nem tudom meg, hogy farkas vér van bennem …
-Vissza akarsz menni a fickóhoz?
-Nem mehetek vissza. Ha megtenném, akkor újra rátok kellene vadásznom.
Hige nyugodtan a magasba tekintett hóbortos elgondolkozással, mint egy bölcs filozófus:
-Jól hangzik ... Nem bánnám, ha egy lány levadászna. Mert eddig mindig én kergettem őket. De mindig megléptek előlem. Mire megjönne a kedvem már vége is. Igazából most is ezt érzem.
-Na nem. Akkor menj el valahová és csináld magad.-mosolyogta ravasz hunyor kíséretében.
-Visszatartom magam! Úgy tűnik lassan belém esel.
Blue kezét ajkaihoz tette, majd halvány és kedves nevetéssel feléje fordult:
-Jópofa srác vagy.
-Tudom.
-Hé, miért nem jösz velem?
-Hová?
A lány gondolkozóan a földre tekintett, majd újra a nao aranyló fényeire nézett, miközben meglobogtak tincsei:
-Bárhová, nem számít.
-Jól hangzik...
Hige hirtelen megfordult, majd csalódott dühvel felmordult:
-Te meg mi a fenét csinálsz itt?
-Uh...csak erre jártam.-vigyorogta Toboe, amint előbújt rejteléből.
Meglepetten felkapták fejüket, amint éles psukalövés robaja hallatszott fel.
Egy lakókocsi parkolt a híd alatt. Egy öregember kis szemüvege mögül rámeredt a menekülő Tsuméra és Kibára, miközben fegyvert rántott, mit rájuk szegezett.
-Drágám...Mit csinálsz? Hisz még gyerekek...
-Nem azok Elmira...Nem vagyok szenilis. Nem látod? Hatalmas kóbor kutyák...-hörögte öreges hangjával, miközben csontos ujjai közt bágyadt kimerültséggel remegett a fegyver.
-Engedjenek el minket...Nem karunk harcot.-suttogta Kiba.
Hallatszott üldözőik lépéseinek kopogása, azoké az embereké, kik Bluet is üldözték.
Hirtelen egy fekete állat bukkant fel, úszva végig a levegőben, mint az ében villámcsapás, és leült az öregember elé, barátságos, eleven és kék szemeivel meredve rá. A vénember szemei halványan elkerekedtek, száraz, ráncos ajkai meglepett hörgéssel nyíltak ki, amint ránézett a kedves, ismerős lényre, ki nyugodt, gyönyörű alakjával megdermesztette végtagjait.
A nyugodt éjszaka fényeinél ültek az asztalnál, kipihenve a nap fáradalmait, miközben húst ettek és néztek rá hálásan a kedves, öreg hölgy fele:
-Sajnálom. El se hiszem, hogy farkasnak képzelt titeket.Mostanában kezd kicsit zavarodott lenni. Ezért kezdtünk utazgatni. "Utazgassunk, míg meg nem halunk," mondta. Ez a lakókocsi az otthonunk és a koporsónk is. Bárhová megyünk ugyanaz a rettenetes látvány fogad.A Darciák ledőlt tornya nyugaton olyan, mint egy nagy sír.
-A Darciák tornya?-nézett rá kíváncsian Kiba.
-Mintha a világon minden feladta volna az életét.
Blue nyugodtan pihent az öreg mellett, engedve, hogy simogassák fejét a barátságos és öreg ujjak.
-Nem, ez nem igaz. Az öreg nem tévedett...-állt fel suttogva Kiba-Farkasok vagyunk. Mehetünk?
Mindenki bólintott.
Blue felállt emberként és egy kedves mosolyal ránézett a vénségre:
-Viszlát, öreg.
A lány a földre süttöte a szemeit, mikor megjelent Hige és lehengerlően bájos, vonzzóan kedves mosollyal kinyújtotta feléje ujjait:
-Gyere...
Blue gyönyörű, kék tekintete csillagos ezüstösséggel fénylett a hold sugaraiban a kecses és karcsú szempillák buja függönye mögött.
-Hová mentek?-tekintett rájuk a kedves néni.
-A nyugati toronyhoz...-válaszolta Kiba.
A nyugodt, esti sivatag izzó hold világította tengerének habjaiban büszke, kecses árnyak nyúltak végig, amint az öt farkas kitartóan futva tűnt el a feketéllő horizont messzi fényeinek magánytalan tájai fele...
Vége
Magyarázatok, összefüggések:
Ezt a fanfictiont elsősorban azoknak ajánlom, akik jól ismerik a Wolf's Raint és már látták az összes részét, ugyanis a műben szerepel néhány spoiler és látszólag jelentéktelen jelenet, mik mégis érdekes összefüggéssel bírnak és összekapcsolják az írást ez eredeti sorozat cselekményével. Az utolsó fejezet nagy része tulajdonképpen már nem fanfiction, hanem ez játszódott le a sorozatban is: Blue találkozása Higével és a többiekkel, Darica kínszenvedése Hamona halála miatt az igazi Wolf's Rain cselekménye, mégis, beleírása a kerek és egész miatt elengedhetetlen volt, logikusan Kibáék toronyba menetelével ér véget ez a story és itt veszi kezdetét egy újabb fejezet...Seth és a kölykök törénete szándékosan ért véget oly hirtelen és lezáratlanul, ezzel is tovább vezetve az anime hangulatát, amely, mint az élet, nem ad választ mindenre és olykor szabad gondolkodást ad az olvasóknak: Valyon mi is történt ezután? Magában a fanficben szereplő utalások véleményem szerint nyomonkövethetőek és érhetően bele vannak szőve a történetbe és az a helyes, ha mindenki maga jön rá ezekre, az a helyes ha mindenki maga fejti meg ezeket a morzsákat. Akkor bizonyosodik meg, hogy tényleg jó és ügyes munkát végeztem-e. Azok számára írtam ezt a magyarázó fejezetet, akik még nem látták a teljes sorozatot és elolvasták ezt a fanfictiont, amit nyugodtan lehet tekinteni az eredeti egy kiegészülésének, amely nem is olyan jelentéktelenül kapcsolódik hozzá, egy eddig sosem látott epizódnak, egy 12. rész előtt beleszőtt OVA-nak. Ezek után, ha figyelmesen követitek tovább a Wolf's Rain epizódjait, észre vehettek egy-két ilyen kis jelenetet, érdekes utalást a ficcel kapcsolatban.
A 4. részben Kiba egy hatalmas és gyilkos robottal mérkőzött meg. Mikor „meghalt” a géplény, az utolsó, amit látott, egy hóbuckák közt álló farkas volt. Hasonló dolgot lát a ficben megjelenő fémszörny is, csak feketében.
Nagy és érdekes spoiler, miszerint Hamonának van egy ikertestvére: Lady Jagara. Ám a két nő ég és föld. Jagara szintén szerelmes Darciába, ám őrülten és megszállottan, hogy megszerezze magának képes megölni Hamonát is. Az eredeti Wolf's Rainben nem mutatták ezt a megrázó jelenetet, de a szerves része. A fic egyik fejezete ezt az eddig sosem látott, hátborzongató eseményt festi le.
Mikor Hubb Jagara börtönébe került, „találkozott” egy furcsa, idős nővel, akiről kiderült, hogy farkas. Egy árulást mesélt el, miszerint egy nyakörves farkas adta el a falkáját. Nos, ez nem teljesen igaz. Jagara farkasvadászai ravasz módszerrel vadásztak farkasokra: élő állatokat fogtak el, nyomkövetős nyakörvet tettek rájuk, majd az elméjüket törölve szabadon engedték őket, hogy falkákhoz csatlakozzanak, miket fel tudnak így kutatni. Az idős nő Nyakörvesnek hívta azt a farkast...Mindenki Higére gondolt, de ha átgondolja az ember, Hige a 23-as számú volt, előtte még volt legalább 22 nyakörves társa. A ficben szerepel a 12-es, aki miatt elbukik Seth falkája. Mint kiderült a történetemben, ez a nő is ennek a falkának a tagja volt...
Qunet Yaiden megjelent a műben. Szereplése látszólag lehetetlen, hisz egy másik városban volt, és legutóbb Cherrel iszogatott. De valójában nem az, lehet következtetni hogy Ruin City nyilván eme és ama város közt helyezkedik el, hol Blue találkozni fog Kibáékkal. Az időrendi eseményeket követve sem kizárt, hogy Quent elhagyta a várost, majd visszatért, ahonnal Hubbal együtt indult újra útnak.
Blue sokszor visszaemlékezett boldog múltjára. Az egyik epizódban Quent mesélte el, hogy kisfia milyen makacsul ragaszkodott a kutya megtartásához. A fic erre is kitért.
Miután Darica ellopta Kibáéktól Chezát a hajóján a távolban robbanást látott. Az idős házaspár, kik lakókocsival utazgattak, szintén láttak fényeket, miket tüzijátéknak véltek. Mint kiderült,a lerombolt Ruin City volt ezek forrása.
Kibáék találkoztak az előbb említett idős házaspárral. Az öregember majdnem bántotta őket, de ekkor megjelent Blue, leült kedvesen eléje, mire más belátásra tért és segített nekik a menekülésben. Nem véletlenül...Ők ugyanis a ficben már előtte találkoztak.
Darcia teljesen kiborult, mikor Hamona meghalt. Szomorú és megrázó jelenete az animének, amely egy érdekes elmélettel kiegészült. A sorozat megválaszolatlan és rejtélyes kérdései közé tartozik a Darciák átka. Nagyon homályosan utalnak néha rá, igazi milétére, jelentésére mégsem derült fény. Én kitaláltam egy kis elméletet, amely oly egyszerű és logikus, hogy akár az igazság is lehetne, sőt, lehet hogy az is, mert nem csak az átkot magyarázza meg, hanem ezeken kívül több érdekes és nyugtalanító dolgot is: Darica farkasszemét, és az utolsó négy részben szereplő, mindenkit kiborító, őrült viselkedését.
A Wolf's Rain egy komoly hangvételű, szívhez szóló anime, tele érzelemmel, gyönyörű farkasokkal, lebilincselő történettel. Mindenkinek ajánlom, aki kíváncsi mi történt Blueval és a többiekkel ezek után, és egyben szeretne egy nagy élmény részese lenni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
