Nem adtak nyugalmat! Nem engedtek el! Pedig már nagyon megfáradtam! Elegem van már az emberek primitív gondolataikból! Már mennék! …egy másik világba! Ahonnét kitéptek! Nem engednek… távolodok… egy távoli síkon járok…
…egy hóviharban állok. Menedéket nem találok. Nehézkesen lépdelek a derékig érő hóban. Alig van erőm. A jég magába szív, minden lépésem közelebb visz az ájulás felé. Már ott állok a káosz határán. A lábaim mintha satuba fognák. Szétfeszít a fájdalom, s mégsem érzek, kitudja, talán már álmodom. Süllyedek a hóban. Tompa fénnyel hasít rám a felhők mögül a „Napkutya” csaholása. Süllyedek… valami kellemes lágy hangot érzékelek. Talán a hótündérek dallama hív magába. Gyengülök… átjárta testem a hóviharban pengeként maró szélkorbács hasító fuvallata. A dallam egyre csak elringat. Hiába a szelek baljóslatú üvöltése. Úgy érzem, mintha súlytalan lennék, és mégis álomként húz le a hó magába. Érzem, elnyom az álom. De nem alhatok el. Le kell hunynom a szemem, fáradt vagyok. Le kell hunynom a szemem egy pillanatra csak egyetlen pillanatra…
…színes villámok cikáznak körülöttem, valami magába húz... Zuhanok… Tarka árnyak ropják nekem a „megnevezhetetlen” spiráltáncát. Nyugalom van minden olyan egyszerű. Hiába a bevillanó kaotikus képek rendszertelen összevisszasága. Nem vagyok senki, nem vagyok sehol…
…valami szorítást érzek a tarkómon, fogakat a nyakamon. Hatalmas erővel kirántottak a hóból. Kábán nézek magam elé. Alig akarok hinni a szememnek. Pedig már nem a hidegtől megbénult álomban vagyok. Egy hatalmas kétméteres gyönyörű hófehér farkasszuka áll előttem. Tartása méltóságteljes erőtől feszülő. De szemében mégis aggodalmat s megértést látok. Hiába a vészjósló tépőfogak az elvetemült vonások a pofáján. Mégis óvó tekintettel mér végig, mint egy anya. S ekkor nyilall belém a gondolat. Ő az… Észak Anyánk… Eljött értem, kiemelt a hóból, az álomból. Néz rám szeme azt súgja kitartás, hisz az élet ilyen, közelről minden más. Örök harc, semmi más. Hatalmasat vonyított hörögve az égbe fel. Ekkor rájöttem nem állhatok meg, tovább kell mennem! Még egyszer utoljára rámnézett majd egyéolvadt a viharral! Sokáig ültem még a hóban, talán órákat. Már nem éreztem a hideget sem fájdalmat! Hihetetlen erőt éreztem magamban. Kifogyhatatlant! Éreztem tovább kell mennem! Újra tudtam ki vagyok, hol a helyem!!! Merre kell mennem…
…visszatérve –e világba gondolkodtam, hogy valóság volt vagy csak álmodtam! Azóta ha lelkemben magány ég vagy nem tudom hogyan tovább, meghallom a vonyítást! Mert ő velem van, hozzám szól! Az egyetlen erő… Észak Anyám!…Legbelül tudom, hogy valóság volt ő! Mert bennem él tovább! Azóta már messze járok, de bárhol megállok… hallom őt…