Megtörtént… És ezen nem tudok változtatni… Nem is akarok… Így volt jó… Fájt, nagyon fájt…De…

Mikor szemeimre fátyol húzódott, én akkor láttam tisztán mindent… Minden egy szépnek induló téli estén kezdődött. Enyhe tél volt, mégis…Csak egy kölyök voltam…Egy kölyök akinek az anyját egy fémszerkezet pusztította el… Sohasem ismertem őt igazán… De… Mindig is olyan érzésem volt, hogy egyszer újra találkozunk, és akkor nem választ el minket semmi egymástól. Esetlenül róttam az utcákat. Dühös voltam, mert gyűlöltem élni… Minden egyes barátságos szempár mögött, egy démon rejtőzött. A Föld kegyetlen és gonosz hely… Csak az erősek élhetnek… Ők is csak úgy, ha eltiporják a gyengébbeket… Én gyenge voltam még… Egy angyal mentette meg az életem. Ő nyújtott felém segítő kart. S bár ruhája rongyos volt, én láttam a szárnyait. Teljes fényében tündökölt, és megmentett engem azoktól a szörnyektől, akik csak arra vártak, hogy megölhessenek.

Bevitt a házába. Kellemes meleg volt. A kandallóban halkan lobogott a tűz. Éhes voltam, nem is kicsit. Ő is tudta. Elment valahova, és hozott egy tál friss, forró tejet. Finom volt. Nem tudtam neki elég hálás lenni. Apró nyelvemmel megnyaldostam az öregedő kezet. Örült neki…

Míg ott voltam, sokat mesélt nekem. Érdekes történetek voltak, még abból az időből mikor szebb volt a világ. Én csak hallgattam és egy álomvilágban éltem. De egy nap… Felébredtem. Örültem hogy ismét találkoztam vele és nem tudtam tűrtőztetni magam… Elpusztítottam egy angyalt… Én is csak olyan démon vagyok mint a többi… Gyűlöltem magam…

Ismét az utcára kerültem, de most megérdemeltem. Lelkemen száradt az utólsó rekedt szó… Még most is hallom… Hányszor gondoltam arra, hogy inkább én haltam volna meg. De nem… Valami ösztön már bennem volt, hogy élnem kell… Harcoltam a varjúkkal és macskákkal azért hogy éljek.

De egyszer csak, három fajtársam jelent meg előttem. Sokkal erősebbek és idősebbek voltak mint én, mégis velük mentem. Velük mentem, mert ezt éreztem a leghelyesebbnek. Kezdetét vette egy hosszú, gyötrelmes, de egyben számomra boldog út. Mert nem voltam egyedül. Sokszor dorgáltak meg útközben. Egyszer azért mert ostobaságot csináltam, máskor azért mert azt tettem amit jónak éreztem. Már azt sem tudtam érdemes-e tovább mennem. De futottam a barátaimmal együtt. Esőben, hóban, szélben. Négyen voltunk de segítettünk egymásnak. Vagyis inkább nekem segítettek. Rengeteget nyafogtam, és szinte mindig miattam kellett pihenni. Bárcsak még egyszer bocsánatot kérhetnék ezért. Csak egy kolonc voltam a nyakukon. Ők mégsem mondták hogy menjek el, hagyjam őket békén. Az én szememben ők is angyalok voltak… Most hirtelen megszállt sok-sok emlék. Először vérben úszó kezeimre meredve kérdeztem: "Miért?" De senki nem válaszolt. Máskor csak futottam boldogan. Emlékszem… Ez az út mindannyiunkat megviselt, de… Mégis tudtunk együtt nevetni. Milyen jó falka is voltunk…

Ám ezek az idők elmúltak… Testem nekicsapódott a földnek. A fájdalom melyet szívemben éreztem erősebb volt bárminél. Életem utolsó szikrájával, megpróbáltam bocsánatot kérni, egy embertől. Ő megbocsátott. És ott, akkor… Lehunytam szemeim…

Lelkem már repült felfelé. Sosem éreztem olyan könnyűnek magam… Repültem, ahogy a madarak… Nagy világosság támadt, nem láttam semmit. De amit utána láttam… Az gyönyörű volt… Szaladtam a harmatos fűben, céltudatosan előre. Végül megálltam. Virágok nyíltak ki körülöttem… És akkor ott… Megláttam azt az angyalt aki régen megmentett… A lábánál pedig… Egy farkast… Az illatot felismertem, ez csakis Anya lehetett. Megtaláltam azt amit kerestünk. Egy könnycsepp gördült le barna bundámon, melyen már nem vöröslött a vér, hanem tiszta volt. Megtaláltam.

Bárcsak elmondhatnám nekik, hogy megtaláltam a Menyországot! Én… Toboe…

De hisz… Ott már nincs rám szükség… Nem mehetek vissza, nem mondhatok nekik semmit… Pedig lehet hogy büszkék lennének…

Én tudom, hogy egyszer újra egy falka leszünk… Itt vagy a Földön, de megint együtt fogunk szaladni a naplementében…