Tell me what the rain knows

Kedd van… milyen nyomott egy nap… enyhén szólva ki vagyok készülve… egész nap unatkoztam, depiztem, szeretet-hiááááányooooom van!!! Erősen megüresedtem a hétvége óta… pedig milyen szép szombatom volt! AnimeCon… ááááá *.*
Nos, ez az életérzés elmúlt, helyette itt szenvelgek, legszívesebben a földhöz csapkodnék pár kifejezetten törékeny és hangosan csörömpölő tárgyat… ha nincs, akkor meg magamat… Nyuuuuuuuuuuuu… ellllleeeeeegeeeeeeeem van!!!! T_T *cry* Bár asszem nem az én pillanatnyi nyomoromra vagytok kíváncsiak, sokkal inkább a szombatomra… (jajjjj, le sem tagadhatjátok! Tudom én, hogy mi kell a népnek… :P)

Akkor kezdjük is… tehát voltam Con-on… Reggel enyhén szólva is ideges és izgulós voltam, majdnem rosszul lettem a buszon… O_o Aztán Ivivel (Ivcicamicával) találkoztam a Népligetben, elvillamosoztunk a PeCsahoz, ott összefutottunk Lili-Chamaval, majd összeszedtük Dru Ange-t is. :) Gyűlt a társaság… Kedvenc névtelen statisztáim (Ivi és Lili… ez olyan jó, nem akartok valami kis céget alapítani? Tök jó lenne a nevetek így… LOL) előkerítették Ashikagát is. *happy* Bár kíváncsi lettem volna Ashi arcára, mikor bemutatkozik neki Lili… XD Mikor végre Milamilo is befutott kisebb sokkot kapott chamatol, hogy „Tényleg te vagy az? Én azért valami extrémebb emberre számítottam” Ezek előtt és után kint ültünk, beszélgettünk, Mayuval is találkoztam! ^^ Meg még sok-sok emberrel is, de mire felsorolnám… :P Mindenkivel aláirogattattam egy papirost (azt a szamuráj Sakuragi-s lapot), hogy megmaradjon nekem ez a nap és az emléke még sok-sok-sok évig.
A nap folyamán sikerült összeakadnunk Rhysaval is!!! (Mire nem volt jó az „Iwiiiii” feliratos pólóm? XD) Aztán vettem plakátokat (Wolf’s Rain-eset ^^), megnéztünk egy előadást Karom kedvéért, amiből alig hallottunk valamit, de Milamilo 4 oldalt jegyzetelt.
A Con legszebb és legjobb része az igazi Nevelde-találkozó volt, ahol találkoztam pár ismeretlen ismerőssel, és jókat nosztalgiáztunk. :)
Sajna fél 8 körül mennünk kellett haza, de így is vidáman meséltem mindenkinek itthon róla. (bővebben a hivatalos blogomon… ha valakinek ennyi nem volt elég a beszámolómból ;) címet elszabad kérni… aki még nem tudná, nem olvasná XD)

Sajna mindig olyan peches vagyok, hogy amikor este megyek haza, akkor nem jön értem senki sem a buszvégállomásra. :( És mindig parázva kell hazamennem, hogy „Jajj, nehogy megtámadjon valaki” Most sem volt másképp, de a pechességem fokozására még az eső is szemerkélt… Mint kb. egész délután és este, hiába állította el a Mester… a puszta akaratával XD
Szal’ mentem haza, öcsém kabátjában, ami rám kicsit nagy volt ^^” így belefértek a plakátok is, és nem áztak el. A kabátnak szerencsére volt kapucnija is,  nem kellett még a macsekos esernyőmet is fognom. (Kaptam újat! AVON-os :D de ez nem olyan univerzális, mint Ashié volt, mert ez csak egy egyszerű fekete, amin színes virágok és pillangók vannak. ^^)
Befordultam az erdő melletti utcába, ami szerintem a legrizikósabb része a hazaútnak. Mert bárki előugorhat a fák és bokrok sűrűjéből. O.o De most mázlim volt, senki sem támadott meg. Előttem pont ment valaki, így ha meg is céloztak volna, akkor is lett volna segítségem. :) Miközben gyakran húzogattam az arcomba a kapucnit, hogy a szemüvegemet ne csapja össze az eső, láttam, hogy szembe is jönnek az utcán. Hálát adtam a fentieknek, hogy most már tutira biztonságban lehetek. Stílusosan a „Tell me what the rain knows”-t dúdoltam, már azon agyaltam, hogy meghallgatom a telómon… vagy milyen poén lenne, ha valaki keresne, és az szólna… csak aztán beugrott, hogy nekem más a csengőhangom ^^”

A szembe jövő egy fiatal fiú lehetett, vállig érő barna haja volt… de nem koncentráltam jobban rá, siettem, hogy minél előbb otthon legyek. A fiú, ahogy közeledett olyan fura volt… esett az eső ő meg csak lazán zsebre dugott kézzel ment, nem érdekelte, hogy elázik… amikor elment mellettem sajna nem láttam az arcát, mert pont kiesett a villanypóznák megvilágított „körzetéből”. (bocs, nem találtam rá jobb szót. :P) Tudom, hogy ez főleg(?) pasi „szokás”, hogy forognak a csajok után, de egy pillanatra én is hátranéztem. És akkor…

Találkozott a tekintetem a csávókáéval… hát mit ne mondjak, eléggé meglepődtem. (Utánam megfordulnak??? O_o) pár pillanatig néztük egymást, majd megszólalt:
- Én ismerlek… ismerem a szagod – közölte.
- MI? – tört ki belőlem élesen és meglehetősen megdöbbenve ez a két betű.
- Segítened kell.
- Mi van? – értetlenkedtem még mindig, olyan fintort vágva, hogy örültem, hogy valószínűleg a sötétségben semmit sem lát belőle, mert úúúúgy megijedt volna tőlem… - Figyu, én nem érek rá, bocs… - el akartam húzni, mert tudtam, hogy nem lesz jó vége. Mi van, ha ő a szatír, pedig milyen helyesnek látszott. *sóhaj*
- Várj! – ugrott elém, de komolyan, szó szerint!

A döbbenettől köpni-nyelni nem tudtam, csak álltam ledöbbenve.
- Segítened kell. Nem akartunk belevonni embereket, de nincs más választásunk. Kérlek, gyere! – szólított fel. (nem volt valami kedves „jajj, léccike gyere mááár” stílusa)
- Mi? Ki vagy? Hova menjek? Miért pont én? Miért pont az én segítségem? Meg egyáltalán… honnan is ismerlek? – jött vissza a hangom és zúdultak az „idegenre” a kérdéseim. – tudod mit… engem ez kiba…ottul nem érdekel – káromkodtam el magam, mert egyre idegesebb voltam, és reménykedtem, hogy jön valami segítség. De el is vigyorodtam, mert eszembe jutott a Con-ról egy pillanat, mikor Ivi is ugyanezt a „töltelékszót” használta és Ashi fennhangon rá is kérdezett, hogy „Jól hallottam?” mire Milamilo válaszolt, hogy „Nem, ő nem mondott ilyet.” XD
- Pedig érdekelhetne. Azt hittem, hogy te egy kevésbé önző lány vagy.
- Bocsesz, ez van. Nem kedvelem a szatírokat… - vontam meg a vállamat.
- Nem vagyok szatír – jelentette ki egyszerűen – Kiba vagyok.
- Ki? – (komolyan, ezek a kétbetűs kérdéseim… XD)
- Kiba. A társaimat tudtommal már ismered.
- Öhm… - enyhén ismét meg voltam döbbenve. – Most komolyan be akarod adni nekem, hogy te is egy farkas vagy a kedvenc anime-mből? Ennyire ne nézz már hülyének! – vágtam oda neki, bár az elgondolkodtatott, hogyha találkoztam Tsumevel és Toboevel is, akkor megeshet, hogy ő is valódi… de akkor is, este én nem állok le mindenféle alakkal, aki az ismerősömnek adja ki magát!
- Nem tudom, hogy mi a kedvenced, de én élő hús és vér vagyok. Nem akarlak átverni, ha velem jössz, nem esik bántódásod, ígérem. Segítened kell.
- Mégis miben? – vontam fel a szemöldökömet, bár ez a kapucnitól nem látszott.
- Gyere és elmondom.
- De nekem haza kéne mennem… anyuék mérgesek lesznek.
- Időre haza fogsz érni. Nem történik veled semmi baj. De nem itt akarok erről beszélni.
- Mégis hol akarsz velem beszélni? Csak nem… - ugrott be – csak nem az ERDŐBEN????

Nem válaszolt, csak bólintott. Elindult az ösvény felé, s megállt egy pillanatra. Várta, hogy megyek-e vagy sem. Én még tétováztam, hogy megbízzak-e benne, de végül mentem. Mert én olyan kíváncsi vagyok. -.-

Az eső szorgosan csepergett, szerencsére a fák sokat felfogtak belőle, így nem volt minden csupa sár, s a cipőm sem cuppogott és ázott be rögtön. Nem tudom, hogy mennyit mentünk az ösvényen, de egy kisebb tűzrakó helyhez értünk. Itt volt pár nagyobb fa, aminek az alja ki volt vájva, hogy meg lehessen benne húzódni. A tábortűz helyén tűz helyett más volt. Eléggé nagyokat pislogtam, mikor felismertem, hogy mi is, pontosabban ki is az.
- Cheza mit csinál? – tettem fel a hülye kérdést… pedig a válasz olyan egyszerű volt.
- Iszik – válaszolta Kiba, és látszott rajta, hogy csodálja a viráglányt. (jajj, milllyen romantisch… ehm… ez sok volt kicsit ˇˇ”)
- Aham… - hagytam rá, és az egyik fához húzódtam, hogy ne nagyon essen rám az eső. – szóval mit is akarsz? – néztem Kibara.
- Elhoztad? – hallatszott egy hang a fából, mire én felsikítottam, mert úgy megijedtem.
- Igen.
- De jó – bújt elő az odúból Toboe és rám pillantott – bocsi, nem akartam. Véletlen volt.
- Áhh, mindegy – legyintettem, és a mellkasomat fogtam, ahonnan a szívem fél perce még ki akart ugrani. De láttam, hogy a másik fa tövében is mocorog valami. Ettől már nem kaptam frászt… akkorát. – de tényleg, honnan tudtátok, hogy pont engem kell keresni?
- Ismertük a szagodat.
- De veled nem is találkoztam – néztem Kibara.
- De velünk találkoztál és Kiba onnan tudta a szagodat… meg azt, hogy nézel ki – válaszolt gyorsan Toboe.
- De honnan tudtátok, hogy hol kell engem keresni?
- Figyeltünk – hallatszott egy morgós, kemény hang a fa tövéből.

Mikor lejjebb guggoltam, láttam, ahogy Tsume bent ül.
- Tök jó – morgolódtam én is – ja és szia neked is – mosolyogtam negédesen. – Mégis ki figyelt? Meg egyáltalán mikor? Sohasem vettem észre…
- Én figyeltelek – jött elő Tsume az odúból és elém lépett.
- És egyszer sem kísértél haza? – háborodtam fel „játékosan” és elvörösödtem, ami nem látszott a sötét miatt. Alig volt köztünk fél méter… *.*
- Nem jött teherautó – mondta közönyösen.
- Teeeeeee… teeeeee… - legszívesebben megfojtottam volna – Hogy lehetsz ilyen? – kérdeztem kislányos csalódottsággal.

Tsume nem válaszolt, csak megvonta a vállát és hátrébb lépett Kiba mellé.
- Hige hol van? – kérdeztem, nehogy újabb meglepetés érjen valamelyik fából.
- Nincs itt, sem Blue. Eltűntek. Ezért kéne a segítséged, hogy megtaláljuk őket.
- Eltűntek? Mégis hogy?
- Nem tudjuk, de egyszer nem jöttek vissza. Aztán napokig nem találtuk őket, semmi nyomuk nem maradt – vágott bele Toboe, nehogy őt is kihagyjuk a beszélgetésből.
- De miért nem vonyítottatok nekik? Vagy kérdezősködtetek más állatoktól… ha jól tudom, képesek vagytok erre. Meg Hige orra nagyon kifinomult, Cheza illatát csak megérezné… erre még nem gondoltatok?
- Nem látta őket senki sem. 1 hete tűntek el, eddig kutattunk, de nem tudunk segítség nélkül boldogulni. Itt nem ismerünk mindent. Cheza illatát pedig elég nehéz kivenni a sok akác és egyéb virág illatával összekeveredve. Ha érezték volna, akkor biztos visszataláltak volna már – mondta Kiba.

Eközben Cheza is odalépett hozzánk és mosolyogva figyelte vörös szemeivel, hogy én ott értetlenkedem.
- Aham – bólintottam újra – szóval találjam meg nektek Higet és Bluet.
- Segíts megtalálni. Nem kell egyedül menned. Mi is itt vagyunk – mutatott körbe Kiba.
- Értem. Hááát – gondolkoztam el – de mégis mikor keressem? Szinte semmire sincs időm… meg otthon mégis mit mondjak, hogy hova megyek délutánonként?
- Azt majd kitaláljuk, de segíts megtalálni Higeéket! – kérlelt Toboe.
- Nos… - kezdtem bele.
- Nos? – ismételte Tsume.
- Ha annyira akarjátok, legyen. Úgysem tudnék ellent mondani. De nem ígérek semmit sem! – figyelmeztetem őket.
- Rendben. Akkor visszavezetlek az utcára – közölte Kiba és elindult előttem.
- Maradj itt a kölyökkel meg a lánnyal, majd én kivezetem – szólt oda Tsume Kibának, nekem pedig szinte szó szerint leesett az állam. (ííííííjááááó, Tsume kedvel engem ííííííjáááóóóó… juhhhúúúúú! ^^)

Kiba bólintott, én pedig Tsumet követve elindultam az ösvényen. Egész hamar kiértünk az utcára, és nem is telt el olyan sok idő, mikor megnéztem az órámat.
- Holnap délután gyere erre – mondta Tsume.
- Miért? Haza szeretnél kísérni? – cukkoltam.
- Azért, hogy elkezdhessük keresni Higét meg a nőjét.
- Ahhaaam, persze – vigyorogtam kajánul. – Nos, akkor, szia, megyek, nem szeretném, ha nagyon mérgesek lennének rám a szülők. Ja és nyugi, nem szólok róla senkinek sem, hogy találkoztunk – mosolyogtam és tovább álldogáltam, ahelyett, hogy mentem volna haza.
- Ok.
- Puszi nem lesz? – kérdeztem rá kertelés nélkül és közelebb léptem. Lábujjhegyre álltam és megpusziltam Tsume arcát – Jó éjt!
- Jó éjt – „morogta”, miután ő is nyomott egy puszit az arcomra.

Vidáman értem haza, már az eső sem izgatott. :)

Asszem mára ennyi elég lesz, a fejleményekről majd máskor. Sayonara!